Éreztétek már úgy, hogy senkihez sem passzoltok?

detto

20l

Konstans ebben a helyzetben vagyok, születésem óta, 30 szép kerek éve. Mostanra már deformálódott a lelkivilágom annyira, hogy félek, ha akadna is valaki, akivel mégis csak passzolnék (legalább annyira, hogy legyen értelme megpróbálni) már nem menne. Egyszerűen túlságosan megszoktam egyedül, és nem biztos, hogy képes lennék elviselni egy másik embert a magánszférámban.

Aláírom, a túl sok év egyedüllét előbb-utóbb kárt tesz az emberben pszichológiai szempontból, ugyanakkor megtanultam jól érezni magam, tehát túlságosan nem bánom, hogy így alakult. Tetszik, akivé váltam és igen, akárkinek még az esélyt se adnám meg, hogy egyáltalán próbálkozzon. Inkább vagyok egyedül, minthogy mindenféle számomra kellemetlen kompromisszumba menjek bele és megalkudjak akárkivel a "jó lesz ez is, csak ne legyek magányos" jeligére. Meg amúgy is, tengernyi szabadidő, soha senkihez nem kell alkalmazkodni, nem kell kötelezően törődni vele, akkor ha épp nincs kedvem/erőm hozzá... számos előnye van ennek az életvitelnek is.

"csak azért nem fogok összejönni valakivel, hogy ne legyek egyedül" - ezt a hozzáállást nagyon tisztelem másokban is, Kérdező! Ne változtasd meg, ne hagyd, hogy valaha is annyira kétségbeesett légy! Nem vezetne semmi jóra.

Kitartást! Mondják, hogy előbb-utóbb a zsák megtalálja a foltját, noha ahhoz keresni kell szüntelen. (Ezzel hagytam fel én, de azért ne kövesd feltétlen a példát. 22 évesen még tök fiatal vagy ám!)