Hogy könnyebb meggyászolni valakit? Hosszú betegség után vagy egy hirtelen baesetben következett halált?

Én is sokat gondolkodtam ezen.

A hirtelen halál gyász szempontjából nehezebb, tragikusabb.... Hosszú, gyógyíthatatlan betegség közben az ember tudat alatt valamennyire elkezdi elfogadni e tényt...

Míg ha egyetlen pillanat alatt történt, akkor:

"el se tudtam köszönni tőle, nem tudtam, hogy soha többet nem látom viszont", stb érzések is vannak.

Hosszú betegség alatt nyilván nagyon nehéz az az időszak, amíg ápoljátok, reménykedtek hogy felépül, vagy épp már tudjátok, hogy soha nem jön rendbe.

De maga a gyász szerintem mindenképpen a hirtelen halál esetén nehezebb, hiszen hosszú betegség után az ember már felkészült, jobb esetben ott is volt az utolsó időkben az illető mellett, elbúcsúztak, stb.

De ha hirtelen jön, pláne, ha valamilyen baleset, ha fiatal volt, az mindenkit sokkhatásként ér.

Egyik napról a másikra elveszíteni valakit, akivel még ezer dolgot terveztél, talán épp másnap találkoztatok volna, vagy pár perce még beszéltetek telefonon, aztán egyszer csak nincs többé... Szerintem ezt sokkal nehezebb feldolgozni.

Február elején hunyt el a nagymamám. Hosszú idő óta küszködött már a rákkal és a halála előtt egy héttel kórházba is került, akkor már lehetett tudni, hogy nem fogja sokáig bírni.

Minden nap látogatta őt valaki, én is még szerencsére fel tudtam utazni hozzá, épp az utolsó napján. Reagálni sajnos már nem nagyon tudott semmire, de eltöltöttem vele néhány órát, beszéltem hozzá, megköszöntem neki, hogy mindig a gondomat viselte, sírtam is néhány percet mellette, miközben fogtam a kezét és próbáltam tőle valamiképpen elbúcsúzni.

Másnap reggel jött a telefon a halálhírrel. Igen, nagyon megsirattuk mindannyian családilag, pláne mikor bementünk hozzá és még utoljára láthattuk a testét.

Viszont miután kellőképpen megnyugodtam és sikerült feldolgoznom a tényt, én azóta stabilnak érzem magam lelkileg. Úgy érzem, hogy megtettem minden tőlem telhetőt, amit ilyenkor kell, és örülök neki, hogy sikerült tőle méltóan elbúcsúznom. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem szomorodok el, ha eszembe jutnak a történtek.

Viszont tudom magamról, hogy ha egy hirtelen halálhír robbanna be az életembe, akkor könnyen összeroppannék. Rettegek is a gondolattól.

25/F

10 hónapja vesztettem el a páromat, egyszerre volt "hirtelen" és hosszú betegség után....1 éve küzdött a rákkal, mikor kiderült, összeomlottunk, de visszahozták....járt kemóra, de aztán azzal le kellett állni...kapott mást. Miután javulgatott, és kilábalt a legnehezéböl, utána valahogy elhitettem/elhitettük magunkkal, hogy minden oké....soha nem is gondoltam a halálra. Terveztünk, szerettük egymást, el se tudtuk képzelni egymás nélkül. Tudta, hogy beleőrülnék ha elmenne :-( aztán jött megint a kórház, de a leletei nem voltak úgy rosszak. Mégis, ő már érezte, sejthette... Aztán jött éjjel a telefon....úgy hogy délutan még beszéltem a dokinővel...

Sose lesz könnyebb úgy érzem. Egyre jobban bezárkózom, egyre kevésbé viselem ha bárko hozzám szól. Könnyebb még nem lett, de az ember kibír sokmindent.... gyerekek is kibírnak sokéves szenvedést.