A tárgyak vannak értünk, vagy mi vagyunk a tárgyakért?

Nagyrészt persze, igazad van, másrészt viszont ezek a tárgyak a tulajdonosuk számára nem pótolhatók (érzelmi értékük is lehet), ezért féltik túl őket.

Szerintem alapvetően normális, ha a tárgyaink x%-át "túlféltjük", csak ne legyen túl sok ilyen.

Nálunk is van olyan étkészlet, amit csak ünnepnapon veszünk elő. Ettől (is) különlegesebb lesz az ünnepi ebéd, hogy feneket kerítünk neki, szépen megterítek, nem ugyanaz, mint hétköznap.

Ha mondjuk anyám àtjönne és azért a tányérért nyúlna be a szekrénybe, szólnék neki is, hogy a másikat vegye ki, amelyiket használjuk. Ebben szerintem nincs semmi.

A többivel egyetértek, lehet a tárgyakat úgy is használni, hogy vigyázunk rájuk. Nagyim pl anno egy vékony fóliaszerű cuccot tett mindig a terítő fölé a hétköznapokban, mert nagyapám mindig ollózott ragasztózott, stb. Így nem a féltett terítőt meg az asztalt kente össze, hanem a nejlont, amit könnyen cserélni lehetett, ha már csúnya volt. :)

Persze ez nyilván lekerült, ha megterített ünnepi asztal volt, csak a hétköznapokban volt így.

Fú engem emiatt mindig hülyének néznek. Jóban vagyunk a szomszédainkkal, de egy-kettőt már nem látunk szívesen. Én alapvetően nagyon becsülöm azt, amim van. Minden egyes bútorért, dísztárgyért, pohárért megdolgoztunk. Elvárom, hogy aki belép hozzánk, az legalább feleannyira tisztelje az otthonunkat, mint mi. Aki végigtrappol a hosszú szőrű szőnyegen mocskos cipővel, aki le**ssza a zsíros grillezős cuccot minden alátét nélkül a fehér bútorra, aki beledugdossa a virágföldbe a dísztárgyainkat, stb. az ne jöjjön az otthonunkba! Sokak szerint emiatt hisztis vagyok, szerintem meg emiatt mindenki az lenne. Elhiszem, hogy valaki így él otthon, de nálunk a mi szabályaink élnek. Én nagyon ragaszkodó vagyok amúgy, sajnos tárgyakhoz is, így még egy régi tányér összetörése is megvisel, ennek ellenére mondom azt, hogy a tárgyak vannak értünk, ugyanakkor mi is bánhatunk azokkal tisztelettel, becsülettel.

Nem tudhatod, hogy ami az én szekrényemen csak egy giccses, törött kerámiakutya, amit kinevetsz és te kidobnál, emelgeted, nézegeted, ha nálunk vagy, az valójában az én egyetlen örökségem a nagymamámtól, amihez senki ne nyúljon hozzá. Sokan vannak így tárgyakkal.

Ez nem értünk vagy értük kérdése, egyszerűen minden tárgynak megvan a rendeltetése, attól függően, ki mire akarja használni.

Nyilván vannak épeszű határok, de érthető, hogy nem az összejövetelekre fenntartott étkészletet kell elővenni egy átlag délutáni kajáláshoz vagy mondjuk nem a legszebb családi asztalon kezd el az ember makettezni vágni, ragasztani.

Vagy én például mindig szerettem volna, ha van a lakásunkban egy igazi nappali, ami mindig tiszta, rendben van és pont az a célja, hogy ha vendég jön, akkor kulturált környezetben tudjuk fogadni. Ehelyett az összes szoba "hálószoba" meg "lakó szoba" volt aztán olyan gáz, hogy bárki jött ott volt a bevetetlen ágy, meg minden szar szerte szét.

Nem azt mondom, hogy "tiszta szoba" legyen ahova soha senki nem megy csak ha vendég jön, de azért ha már volt egy 120+ m2-es házunk, akkor ott igazán elfért volna egy vendég fogadó hely is.

Vagy a fotel is olyan dolog, aminél nyilván nem lehet azt sem mondani, hogy ne ülj rá, mert kikopik. De ha eszembe jut mi mennyit fetrengtünk, ökörködtünk gyerekként az ülőgarnitúrán, hát meg is lett az eredménye.

Mondjuk alapvetően a főcím alapján azt hittem, valami értelmesebb "filozófiai" kérdés fog kisülni ebből és nem csak gyermeki hiszti.

Például egy autónál már összetettebb a helyzet, hiszen egyrészt értünk van elvisz minket bárhova. Másrészt nem kevés pénz és idő ha szervizeltetni, javíttatni kell, elég akár csak a kötelező dolgokra (cserék, feltöltések, sszervizek, gumicsere) gondolni.