Bábunak tekintem a többi embert mint akiknek nincsenek érzéseik! Milyen tulajdonság ez?

Nem gonoszságból csinálom vagy haszonszerzés, előrejutás miatt. Úgy érzem mintha én lennék az egyetlen gondolkodó lény öntudattal a világon, a többi ember csak statiszta. Lenézek mindenkit, magamat magasan föléjük helyezem. Viszont ezt nem mutatom ki. Vannak nekem kedves emberek, van barátnőm is. De nem ragaszkodom hozzájuk. Ha holnap otthagynának, észre se venném. Nem vagyok agresszív vagy nagyképű. Egy szerény, tanult, okosnak mondott ember vagyok, aki még soha nem került konfliktusba senkivel! Még akiket lenyomok a munkában, átlépek rajtuk, azokkal is elhitetem hogy nyalizniuk kell nekem és rendben vagyok. Akikkel a legjobban kibabráltam azok is azt mondják rám hogy nagy játékos, cápa, stb. Egyértelműen rosszat nem mondanak. Néha kicsit rosszul érzem magam a dolgok miatt. Anyám kórházban volt, mellette voltam végig, de igazából egyáltalán nem éreztem át a helyzetét vagy hogy mit érezhet. Csak úgy csináltam ahogy kell! Ez nem azt jelenti hogy nem szeretném vagy ilyesmi. Amikor én voltam kórházban daganat gyanújával 4 éve, az sem érdekelt különösképpen. Csináltam amit mondanak és ennyi. Végigcsináltam és nem volt semmi.

Milyen tulajdonság lehet ez vajon? Ki lehet kezelni? Ártani max szakmailag ártok vele, mert a valódi nemtörődöm magamra koncentráló gondolataimat soha nem fogom felfedni senki előtt. Nagymamám volt az egyedüli ember aki egyszer leültetett és mondta, hogy nála nem vagyok okosabb, őt ne nézzem hülyének mint mindenkit. Pontosan tudja hogy lenézek másokat és megjátszom magam mert ő is ugyanilyen mint én. Azóta elhunyt szegény, de ő megértett. Azt mondta amíg vannak nekem fontos emberek és betartom a szabályaikat (társadalmi események, stb) addig minden rendben lesz, ő is így élt végig. Állítása szerint szülni se akart, csak úgy jött mert kellett és kész. Nemsokára megkérem a barátnőm kezét, bár indíttatásom nem nagyon van rá, nem is értem mire jó az, ha amúgy is együtt vagyunk. Ezt diktálja az élet és követem.