Mi volt a legnagyobb pofon az életetekben, és mit tanultatok belőle?

Az, hogy "sínen vagyok", amikor irodai alkalmazottként dolgoztam.

Rövidesen kiégtem, pályát módosítottam, és soha többé nem leszek alkalmazott, annyira elegem lett belőle.

Amikor a szüleim lopással vádoltak meg. Mindenféle előzmény nélkül. Sose volt velem semmi probléma, se otthon, se az iskolában. Eltűnt valami otthonról és kitalálták, hogy én loptam el. Soha nem csalódtam még ennyire. Persze kiderült viszonylag hamar, 1 héten belül az igazság (apukám egy ismerőse volt a "tettes"), de akkor is nagyon fájt.

A másik pedig, amikor barátokban csalódtam, ilyen volt már 3x is. A legközelebbi barátoknak mondtam el olyat, ami nem tartozik mindenkire. Utána kiderült, hogy mindenkinek terjesztették. Olyanoknak is, akiket én nem is ismerek, vagy csak nagyon felületesen. Most már nem is mondok el semmit senkinek, csak a páromnak.

Hogy a párom családja, már 5 éve kedvesebb, figyelmesebb, megértőbb, elfogadóbb, támogatóbb, mint az apám valaha is volt. (aki csak vert, lelkiterrorban és elnyomásban részesített engem, a testvéreimet és az anyukámat... és a mai napig azt kell hallgatnom tőle, hogy ha nem tetszik nekem, hogy milyen ő, akkor ne tegyem be a lábam a házába. Amit már nem is teszek, de telefonon keresztül még segítséget kell nyújtanom (pl.:telefon/tv/internettel kapcsolatban) mert különben megtiltja anyunak, hogy találkozzon velem. És anya pedig teljes mértékben tőle függ. Apa dolgozik csak, mert anya már rég nagyon beteges. És egyedül apué a lakás is. Így is heti 2x minimum megfenyegeti anyut, hogy ha nem tetszik neki valami, akkor majd kidobja és mehet amerre lát) Na de már túlságosan belementem.

A lényeg, hogy mindenki próbált óvni, hogy nem lesz jó nekem a párommal és annak családjával (akik romák) ennek ellenére, még sehol máshol sem tapasztaltam ilyen fokú elfogadást és szeretetet, mint amit tőlük kapok.

A gyerekkorom.

Nemi erőszak kisfiúként (amit egész eddig magam előtt is tagadtam, mentálisan viszont egész végig meghatározó volt), otthon verések, iskolában is belémkötöttek egyesek és megfélemlítettek (vézna gyerek voltam), mindeközben a szüleim éppen váltak és csak az járt a fejükben hogy a másik mit mond és mit csinál a háta mögött, és évről évre egyre kevesebb pénzünk volt. Közben látni az unokatesóim családját (relatíve jó körülmények között minden értelemben) amely korántse olyan diszfunkcionális mint az enyém volt. Mindig is irigyeltem őket, de nem negatív értelemben hanem hogy "mi miért nem tudunk ilyenek lenni". Őszinte leszek: bizonyos szinten lenéztem emiatt a saját, pitiáner vitákba és a rokonok előtt "mert az anyád/apád így meg úgy" monológokba kezdő szüleimet és mivel belőlük vagyok magamat is gyerekként.

"mit tanultatok belőle?"

Legyél erős fizikailag és mentálisan is (ha nem vagy az akkor erősítsd meg magad) mert az életben ritkán jön erősítés. Ne támaszkodj másokra ha van rá mód és akkor kiszámíthatóbb lesz az életed.