Hogy fogadjam el, hogy valószínűleg halálomig minimálbért fogok max keresni?

Hát figyelj,egy biztos: lustán még mindig lehet boldognak lenni . Csak kevés pénzzel nehezebb élvezni az életet. Ez is egy motiváció lehet,nem kell annak mindig magasztosnak lennie ..

Mondjuk az ,hogy a kosz sem zavar ,meg semmi nem érdekel eléggé depresszió szagú,szóval TALÁN még egy pszichológus is tudna segíteni rajtad. Mi csak találgatunk itt ,hogy lusta vagy,de így ,hogy jobban kifejtetted talán valami egyéb mentális betegséged/zavarod is van . Az ,hogy felismerted és van önkritikád már egy jó kezdet ha változtatni akarsz .

Én szakemberhez fordulnék. Az is idővel áll össze az emberben.

Én is eljártam. Minden ülésnél, amíg magyarázott, az volt bennem hogy istenem mekkora hülyeségeket mond, és ezzel én nem tudok mit kezdeni. Aztán mindig utána, otthon állt össze, akkorra lett értelme azoknak a dolgoknak amiket mondott.

Úgy alakítja át (előnyödre) a gondolkodásmódod, hogy észre sem veszed.

Az ilyen embert úgyhívják, hogy önsorsrontó. Sajnos a korosztályodban egyre több az ilyen céltalan, elkényeztetett hülyegyerek. Most mit lehetne neked itt mondani? Egy varázsigét? Amitől majd hirtelen megváltozol és elkezdesz foglalkozni a saját boldogulásoddal?

Amúgy én minden rosszindulat nélkül azt gondolom, hogy hulljon a férgese.

Én a helyedben megkérném édesanyámat, hogy rúgjon ki. Sokkal könnyebb lenne, ha nem lenne meg mindened.

Mármint félre ne értsd, nem bántásból írom, hanem abszolút átérzem a helyzeted. Én objektív skálán és a környezetem visszajelzése alapján hasznos ember vagyok, tanulok elég jó eredménnyel és dolgozom is, viszont belülről gyakran azt látom magamon, amit te csinálsz. Például egy-egy leadandó előtt, ahelyett, hogy megírnám időben, elpocsékolom az időt, aztán meg az utolsó nap kétségbeesetten sipákolok, meg várom a sült galambot, esetleg azt, hogy hirtelen lebetegedjek és így legyen indokom feladni. (Annyi a különbség, hogy utána én viszont mindig megcsinálom.)

Na most ez az életstílus baromira nem fog működni. Ráadásul gyakorlatilag nem lesz élet, amit így leművelsz. Mindenkinek értelmes állása, fizetése, hobbija, családja lesz, te meg lophatod a napot anyádék nyakán, amíg ők bírják, aztán meg a gyárban szenvedhetsz, miközben azt nézed, hogy amúgy ott is elhagy mindenki, és jobban ért hozzá nálad.

A legjobb, amit a saját érdekedben tehetsz, hogy igenis elkezdesz dolgozni, és visszább veszel/vetetsz az otthoni kiszolgálásból. Egy (túl) gondoskodó anya nyilván nem fog ridegtartásra átállni hirtelen, még ha ez is szolgálná az érdekedet, de valahogy rá kell venned. Igenis vedd ki a részed az otthoni munkából. Ha máshogy nem megy, akkor magadra leosztva, moss magadnak, takaríts ki, főzz. Ezek a dolgok fárasztó kötelességnek tűnnek, de valójában ezen a szinten már segítenek életben maradni, nem belesüllyedni a nihilbe. A nagymamám mondta egyszer, hogy az a fontos, hogy minden nap legyen valami dolgunk, valami, amit elvégzünk, mert ettől lesz értelmes és könnyű az életünk. Furcsa volt ezt az ő szájából hallani, akinek mindig dolgoznia is kellett, nem is értettem, hogy érezhetett rá ennyire, hogy erre a tanácsra mennyire szükség is van az én generációmnál.

Emellett meg keress munkát, és igenis menj el addig, ameddig el tudsz. Ne zárkózz be a kis álomvilág tornyodba, hogy neked valójában minden sikerülne, ek tudod így élni az életedet, csak te meg se próbáltad, szóval nem buktál bele. Igenis bukj bele, menj el az állásinterjúra, utasítsanak el, kelljen megírnod pár olyan válasz e-mailt, hogy ezt a próbafeladatot te bizony nem tudod megcsinálni. Aztán add lejjebb a szintet, keress olyan munkát, mint amilyet az alsóbbévesek keresnek, akiknek még lehetősége sem volt többet tudni. Ha az sem megy, menj el a gyárba. Dolgozz akkor ott. De ne abba ringasd magad, hogy te valójában ennél sokkal több vagy, és ez most csak B terv, bármikor válthatnál. Tapasztald meg, hogy nem, és az fel fog ébreszteni kicsit, sok dolog értelmet fog nyerni. (Vagy ki tudja lehet megtetszik a gyár gyakorlatiassága.)

Valamit kezdj az életeddel, kezdetnek napi 8 órában foglald el magad értelmesen. Egyelőre a maradék 16 megmarad neked. Utána meg könnyebb lesz.

Valamint, ha van lehetőséged keress fel egy másik szakembert. Nem tudom nálad hogy van, én egész gyerek- és kamaszkoromban nagyon sikeres voltam, minimális energiabefektetéssel is. Gyakorlatilag nem hibáztam. Így aztán nem is tanultam meg hibázni. Eszméletlenül görcsösen kerülöm tehát ezeket a helyzeteket, inkább meg sem adom az esélyt annak, hogy kiderüljön, hogy valamibe mindent beleadtam, és mégse sikerül. A környezetem pedig annyira szeret és támogat, hogy soha senki nem szidott le, bármit megtehettem, amit akartam (hiszen magamtól is olyan jó voltam, és mindent túlteljesítettem). Ennek a hátulütőit pedig az egyetemen szenvedtem meg, rengeteg stresszt okozott, pluszdolgokra, amit szenvedéllyel csinálhatok, szinte semmi energiám nem maradt, és most csúcsosodik a diplomamunkám megírásánál. (Ami helyett pl. most neked válaszolok, csak, hogy teljen az idő, és ne kelljen szembenéznem vele.)