Mitől függ, hogy egy embernek kicsi vagy nagy, stabil vagy instabil-e az önbizalma?

Látom, sokan nem hisznek a fejlődéslélektan tudományának. Az újszülött egy ösztönlény, elsődleges igénye van a fizikai gondozásra, hogy adjanak neki enni, megkapja az első hónapokban létszükséglet bőrkontaktust. Ha a szülők nem reagálnak az igényeire, nem veszik fel ha sír, nem adnak neki kaját, amikor éhes, hanem akkor adnak neki, amikor jónak látják vagy idejük van rá, akkor a csecsemőben az a benyomás támad, hogy nem számíthat a számára legfontosabb személyekre, a gondozóira, a világ egy kiszámíthatatlan hely, ahol ő egy értéktelen senki. Ezek az életérzések brutálisan mélyen rögzülnek, később a tudatos gondolkodás önmagától nem tudja felülírni. Itt jön az, hogy felnőttként hiába ismered fel, hogy ennyi meg annyi az önbizalmad és hiába zavar, hogy nincs elég, csak "bilincsbe verve" nézheted magad, hogy miért reagálsz ösztönösen így vagy úgy bizonyos szituációkban. Kisgyerekkorban tovább erősíthető ez, ha nem figyelnek oda a gyerekre, nem válaszolják meg a kérdéseit, ignorálják az igényeit, kettős üzeneteket közvetítenek felé, szülői konfliktusokban kell résztvennie, nem adnak életkori igényeinek megfelelő megerősítéseket, esetleg a szülői szeretetet feltételekhez kötik.

Az ilyen gyerekkorral felnövő embernél kialakulhat, hogy ő maga sem lesz képes felismerni a saját igényeit és itt egész súlyos dolgokra kell gondolni, pl. akár azt sem, hogy éhes, kimerült stb. Az érzelmi igényeket meg pláne nem, hiszen a rögzült alacsony önbizalom, önértékelés még azelőtt megkérdőjelezi ezek létjogosultságát, hogy azok a tudatos elmébe bekerülnének. Az ilyen emberek ösztönösen sorolják magukat hátrébb, nehezen veszik komolyan az elismeréseket, ha (be)látják is az értékeiket, azok nem jelentenek számukra stabil alapot, nagyon-nagyon függenek a külvilág elismerésétől, véleményétől, próbálván megfelelni mindennek, akár ellentétes visszajelzéseknek is. A szülői szeretetért kiskorban versenyeztetett gyerekekből lesznek maximalisták, akik azt hiszik, hogy csak a teljesítményükért szerethetők.

Azon (sajnos eléggé) kevesek, akik megkapják gyerekkorukban a stabil önértékelés alapjait, képesek határozottan ellenállni a kívülről érkező kritikáknak, azok nem borítják meg őket, mindig ott van egy szintén tudattalan szinten lévő belső egyensúly, ahogy a sérült önértékelésű személyeknél meg a belső egyensúlytalanság, amit képtelen bármilyen pozitív visszajelzés tartósan kiegyensúlyozni.

"Iskolai zaklatásnál egy ilyen stabil háttér azonnal képes reagálni a gyerek védelmében, ki se kell, hogy nyissa a száját."

Reagált is. Általános iskolát is váltottam, megpróbálták a legjobbat megtalálni nekem, rögtön pszichológushoz is vittek (drága magánhoz, a legjobbhoz a környéken), hogy fel tudjam dolgozni a bántalmazásokat, osztályfőnökkel beszéltek (feleslegesen), anyukám felmentést iratott nekem a háziorvossal testnevelésből, mert utáltam a többiek előtt öltözni stb. Majd középiskolában pszichologusi ajánlással szüleim kérvényezték a magántanulóságomat. Én meg lennék békélve magammal (persze csúnyának csúnya vagyok), ha más emberek nem bántottak volna/bántanának folyamatosan.