Másnál is van ez néha?

Szia. Ha szeretnél velem erről további gondolatokat cserélni, írj rám nyugodtan. Mivel hosszabb szöveget írtál, úgy látom komoly kérdés, ezért én is rászánok energiát hogy leírjam az én dolgaimat. Valamiben hasonlítunk, valamiben nem. Főként a munkakerülésben egyezünk.

"Mióta abbahagytam az iskolát nem találom sehol a helyem és céltalan vagyok."

Én az iskolában nem éreztem különösen jól magam, én örültem hogy vége lett. Korlátozva éreztem magam, olyat tanultam amik nem érdekeltek. Engem senki nem vezetett, ezért én sem tudtam mit csináljak igazán utána, érdekelt több dolog és könnyen tanulok, de ez a mókuskerék világ nem nekem való volt. 21 éves vagyok, több munkahelyem is volt, gyár, postás, woltos futár, biztosításközvetítő... Én nekem azért volt rossz bejárni, mert nagyon betegesnek éreztem az embereket. Tehát nem magamat, hanem őket. Nagyon rosszul kommunikálták ki magukat, gyűlölködés, rosszindulatú pletyka, érdektelen főnökség, vagy egyszerűen nem érte meg a munka. Postán volt, hogy nagyon rosszindulatúak voltak az emberek. Biztosításközvetítésen egyenesen tukmálni kell másokat, a főnököd egy lélektelen pénzéhes démon, én akkor ezeket nem tudtam, mikor belementem. De egyetemre nem akartam menni, mert pénzügyileg nehezen lehetett volna megoldani, illetve túl sok olyan dolgot kell tanulni, ami engem nem érdekel. És olyanra nem tudok energiát szánni, ami nem érdekel, nem tudom lenyomni a torkomon, nem akarok magolni, sem stresszelni a határidők miatt. Ezért nem láttam az utamat ebben, és amióta kikerültem a "nagy életbe", azt kerestem, hogy tudnék megélni úgy, hogy jól érzem magam, és mégsem a kitaposott utat járom be, ami teli van felesleges dolgokkal, hanem tényleg azt csinálom amit szeretek.

Tehát nekem volt célom, volt energiám és lelkesedésem, de az anyagi világban nem találtam a megfelelőjét, hogy bontakozhatnék ki. Egy éve viszont már megtaláltam, ezt szívből biztosra mondhatom, és egy áldás, tökéletesség. Minden szempontból megfelel számomra. Szóval ez happy ending, de az amin átmész, átéreztem. Semmit se akartam csinálni, semmi se érdekelt, amire gyakorlatban lehetőségem lett volna.

Mindenki azt sugallta, hogy de de, ki kell járni ezeket, meg kell járni, ezek szükséges rosszak. Én nem bírtam ebben hinni, és nem létezett más opció, csak a megoldási lehetőségek keresése. Most elégedett vagyok magammal és az életemmel, és nagyon sokat tanultam az idő alatt.

Na, ennyit erről, elég más így leírva a helyzet, de remélem valamit tudtál belőle meríteni.

Nekem te úgy tűnsz akkor, hogy azt szereted, ha meg van adva a hely, a közösség, és te csak bejársz. És nem magadnak tűzöd ki a célt, hanem csak vagy, és élvezed a gyakorlati részét, hogy felkelsz, bejársz, évnyitó, évzáró, hangulatok, emberek, és a folyamat érdekel téged? Vagy voltak céljaid, szeretnél célt, csak nem tudod mi legyen az? A te esetedet is nyilván le lehet vezetni, hogy miből indul ki, és miben lehetnek a megoldások, vagy csak kiadhatod, amin gondolkodtál ezekről.

Én is néha visszasírom azt az időt,bár nem mintha annyira perfect lett volna,sok hülye tanár,szorongás a dogák miatt,viszont egy nagyon jó osztállyal lettem megáldva. Nem volt kiközösítés,mindenki jó fej volt mindenkivel,még egy olyan csendes gyerek is komfortosan érezhette magát ott mint én.

Akiknek nincsenek mentális gondjaik,könnyebben beleállnak a melóba,mennek hogy végre hadd keressenek. De én pl.mindig szorongva gondoltam erre a nagybetűs életre. Szorongással,szoc.fóbiával élni maga a pokol. Nekem annyit könnyít,hogy egy haverral egy helyen melózok.

Ez mikor a tanulás nyújtotta burokból kimenve arcon csap az,hogy annyi értelme van az életnek,hogy dolgozz a túlélésért és aztán meghalsz,a létezés szépsége.