Kire mondják azt , hogy életképtelen?

https://www.gyakorikerdesek.hu/emberek__emberi-tulajdonsagok..

Aki nem tud saját döntész hozni, nem tud alap hézköznapi dolgokat elvégezni, szóval mindig muszáj a kezéd fogni, különben nem tud létezni vagy valami hülyeséget csinál.

Én vagyok az első válaszban kiírt kérdés írója. Tudom, hogy lenne hová fejlődnöm. De nem én érzem magam az életképtelenség netovábbjának.

Akinek mindent a szájába kell adni és gyakran még ahhoz is segítség kell neki, hogy azzal tudjon kezdeni valamit.

Pedig az első által belinkelt kérdés kiírója egy elég jó példa. Ez a minden szar, de ezt azért nem lehet, azt meg azért nem akarom. Elmegy ilyen fölösleges, bagatel ellenérv puffogtató versenybe. Tipikusan az az ember, aki eldöntötte, hogy szenvedni akar és nem akar felnőni és ez így is lesz.

Én vagyok annak a kérdésnek a kiírója. Jelenleg van egy elviselhető állásom, amit megszoktam, és kiismertem már. Nem túl sokat keresek de így tudok lassan félre rakosgatni, hogy egyszer vegyek majd valami lakást, ami nekem egyedül pont megfelelő lesz. Nekiindulhatnék a nagyvilágnak sokszor gondolkozom rajta. A szakmámmal Pesten lehetne jobban elhelyezkedni, és talán lépdesni fel a ranglétrán. De mire az elején meglévő albérlet költségek visszajönnek, lehet itt helyben már meg tudtam venni valamilyen lakást. Persze bejöhet, megtalálhatom egy hónap után Pesten életem szerelmét, és alakulhat tök jól minden. De lehet, hogy sose térül meg anyagilag, hiába boldogulnék egyedül Pesten.

#7: Kifogás, kifogás, kifogás. 22 évesen már Londonban mosogattam. Akkoriban a Gyurcsány korszak hódított és itthon nehéz volt megélni, rengeteg munkahely megszűnt. Gondoltam egy merészet és nekiláttam a nagyvilágnak. Csak annyi kellett hozzá, hogy leüljek és átgondoljam mit akarok elérni az életben. 20 évesen kezdtem el dolgozni, 2 évet güriztem egy gyárban nettó 170-ért, hogy összegyűjtsek annyi pénzt, hogy elindulhassak Angliába egy alapfokú angol nyelvtudással. Kint kerestem havi 1200 fontokat, de annyira rosszul éreztem magam odakint, hogy fél év után hazajöttem. Szinte nem is érte meg kimennem anyagilag sem, de világot láttam, tapasztalatokat gyűjtöttem (milyen egy más országban vendégmunkásként élni, mennyire nehéz élesben az angol egy alapszinttel, milyen másik 10 emberrel egy albérletben élni, milyen rosszak az angol ételek :D, de ami a legfontosabb, hogy mi az a kemény munka). Utána megint anyáméknál éltem egy ideig, közben interneten online társkeresőn ismertem meg a mostani feleségem. 2 év online beszélgetés és randizgatások után döntöttem úgy, hogy ideje otthagynom a falut és 25 évesen elköltöztem egy vidéki nagyvárosba albérletbe. 75+rezsiért egy 2 szobás gépesített, teljesen bebútorozott albérlet maga volt a főnyeremény. 10 napra rá barátnőm is hozzám költözött. Dolgozgattunk, együtt éltünk és utazgattunk mellette hol fürdőkre, hol csak megnézni egy nagyvárost. Mivel sikerült egy nagyon jó munkahelyet találnom ami szuperül fizet (nettó fizetésem havonta nyaldossa, néha túl is lépi az 500 ezer forintot, remek munkatársak és főnökök) Barátnőmből közben feleség lett az albérletből pedig saját családi ház (babaváró, CSOK + hitel). Itt tart a történet. A jövő a közös családi házunk csinosítgatása, hitelek fizetése és természetesen a családtervezés/babaprojekt. Ülhetnék még mindig azon az ágyon és siránkozhatnék, hogy vajon merre. De nincs az országnak olyan pontja, ahova nem lettem volna hajlandó elköltözni, ha látok ott jövőképet. Éppen ezért nem tudom megérteni azokat akik itt 25+ éves fejjel nem tudják mit kezdjenek magukkal. Borzasztó sok olyan munkahely van aki ad szállást is a munka mellé. Ha nincs anyagi megtakarítás albérletre hát pár hónapot le lehet húzni szállásos helyen, majd onnan elköltözni albérletbe és utána jön a többi... Fejben dől el minden.

rám, mert kisméretű a péniszem