Miért van, hogy már gyerekkoromtól szimpatikusak voltak a gonosznak tartott karakterek akár a filmekben akár a valóságban a "pozitív" személyeket meg inkább lúzernek és szánalmasnak tartottam vagy hazug álszentnek?

Én is így voltam vele, pontosabban az "antihősök" jöttek be a legjobban. Akiket jó cél vezérel, de mégsem azok a makulátlan seggnyalók, akiket a társadalom ajnároz.

Valahogy ez megmaradt felnőtt koromban is, hasonlóvá váltam. Én vagyok az, aki kibszott bunkónak tűnik elsőre, de mégis az egyetlen, aki a sok pedáns szarzsák között átadja a helyét annak, akinek jobban szüksége van rá.

A társadalom egy passzív szürke massza, azoknak aztán kár megfelelni. A filmbéli hősök pedig pont ezt teszik, benyalnak, hogy őket is nyalják. A valamiért jók. Én ettől a számba hányok.

Mert még egy rossz szándékú karakter is izgalmasabb, ha a saját feje után megy, mint egy nyalonc.

Az emberek többsége nem akarja meghozni az áldozatot, ami a hős-szereppel jár, teljesen jogosan. Nyilván jobban tudnak azonosulni önálló karakterekkel, kérdőjeles moralitással, mint egy zsinóron rángatható bábbal, aki a társadalom szolgája.

[link]

Nagyon érdekes és jó írás az antihősök működéséről.

Na, azért nem úgy van az, hogy a hősöket felszínesre írják, a gonoszokat meg mélyre.

Kb egy olyan példát sem tudok írni ahol ez lenne; max akkor tűnik jobban megirtnak egy gonosz, ha valaki alapból klisének látja a jót.

A mesékben, vagy fiatalabbaknak szóló történetekben a jó és a gonosz egymás tükörképei, a gonosz általában csak azt mutatja meg hogy mi lenne, ha a hős nem tartaná magát az elveihez (harry potter voldemorthoz hasonlóan magányos volt, de ez a magány nem keseritette meg, hanem jóra sarkallta) vagy ha túlzásba vinné azt a tulajdonságát, ami hőssé teszi (pl a kalandvágyó tengerész ellensége a kapzsi kalóz).

Ugyanannak az éremnek a két oldaláról beszélünk.

Az idegeníthet el egy gyereket a hősöktől, ha nincs meg az életében az, ami a hőst megmenti. Pl ha mindig egyedül nézed a hétvégi matinét, akkor nyilván forgatod a szemed azona, amikor a "barátság csodálatos ereje" megmenti a napot.

A düh, csalódottság és reményrelenség már gyerekkorban is jóval ismerősebbek számunkra, mint a hősiesség.

Ha piszkál valaki, vagy kibeszélnek, vagy rühelled az osztálytársaid egy részét (ami szinte kivétel nélkül mindenkivel megesett legalább egy ponton) akkor nagy eséllyel nem arról fogsz fantáziálni, hogy a becsületességed majd megmenti a piszkálóidat a rossz modoruktól, és aztán mind barátok lesztek, hanem arról, hogy huu de megmutatnád nekik, hogy kivel kekeckedjenek.

Ez az érzés vonzza sok esetben gyerekeket a gonoszokhoz.

Legalábbis szerintem.... :)