Mikor voltatok életetekben a legidegesebbek?

Amikor egy hajszál választott el attól, hogy végleg elszakadjon a cérna és apámat addig üssem, amíg levegőt vesz. Szerencsére meg tudtam állni az üvöltésnél.

Szerencsére azóta meghalt, de megnyomorította sok évemet.

"Legyen az amit én akarok."

Sajnos az élet sokszor nem azt hozza, amit te akarsz.

Én általában akkor vagyok az, amikor van egy konfliktus vagy egy rossz helyzet egy közösségben, ami főként elég egyértelműen egy bizonyos ember vagy egység hibája főleg... és amikor elkezded mondani, hogy az XY vagy az XY csapat miért felelős érte, jön a duma, hogy "ne mutogassunk ujjal egymásra" meg "egy csapat vagyunk, mindenkit terhel a felelősség" meg mondvacsinált dolgokkal kitalálják, hogy mindenki UGYANOLYAN mértékben felelős. És vannak olyan helyzetek, ahol ez korrekt, de vannak olyan helyzetek, ahol nagyon nem az. És legtöbbször amúgy akkor van ez, amikor "felül" vagy a tűzhöz legközelebb állók cs.nek el vmit, de vhogy rá kell kenni a hierarchiában legalacsonyabban állókra. Főleg olyan helyzetekben, amikor ki van hozva az egészből, hogy azért hibás Gipsz Jakab vagy az ő közössége, mert szarból nem tudott kacsalábon forgó palotát építeni.

Másik eset, amikor nagyon fel tudom idegelni magam... az nagyon bosszant, amikor olyan emberekkel találkozom, akik szentül hiszik azt, hogy minden esetre rá lehet húzni azt, hogy "nincs lehetetlen, csak tehetetlen"... és nem fogadják el azt válasznak, hogy "ez ebben a formában nem lehetséges", mert az nekik kifogáskeresés - de nem hajlandóak az ellenérveket meghallgatni, nem hajlandók semmin változtatni, ők kigondoltak vmit, te meg oldd meg (pl. jelenlegi munkahelyemen a másik kontinensen levő iroda elfogadott egy projektet uniform árazással több piacra, és nem képes az ottani fejes megérteni, hogy Svájcban nem fog azokkal az árakkal olyan jól menni a projekt, mint modjuk Indiában).

#3:

Neked viszont kéne egy szakember, meg egy doboz nyugtató, de nagyon gyorsan.

Amikor a gyerekemet kerestem a budapesti éjszakában, miután megtaláltuk a búcsúlevelét.

A gyerek (23 éves) meglett, a Szabadság-híd közepén. Na ez ok az idegességre, más nem nagyon. És én nem üvöltöttem senkivel, vele sem...

Én már nem tudok ideges lenni. Lassan már a feledés homályába vész, hogy milyen is az az érzés.

Annyi minden változik az életben, hogy talán aggódni is kár, hogy mi lesz. De hát ez életkor függvénye is talán...

Ezzel együtt jár pedig a bölcsesség. Apránként még a magam számára is meglepően higgadtan kezelek olyan élethelyzeteket, amelyekben tehetetlennek érzem magam.

A legsúlyosabb veszteség volt édesanyám halála. Akkor egy világ omlott össze bennem. Azóta pedig bármekkora "pofon" ér az életben, kezdek rájönni, hogy igazán kár a gőzért.

Nem éri meg semmilyen felesleges erőfeszítés. Az ember leginkább csak maga alatt vágja a fát, ha nem tud türelmesen várakozni, amikor a helyzet úgy hozza, hogy csendben kell lenni. Akkor is, ha "fáj az élet".