Mizantróp vagyok?

39 éves vagyok, 5 éve egyedülálló, egy panelben lakom egy budapesti lakótelep közepén (hozzáteszem, egyáltalán nem rossz helyen, Zuglóban a Füredi lakóparkban). Az elmúlt sok évben sorozatban félresiklottak a párkapcsolataim, ezért kialakult bennem egyfajta védelmi mechanizmus....távol tartom magamtól az érzelmi dolgokat. Biztonsági játék.

Ennek persze elég hamar rájöttem a hátulütőire is,a testi/érzelmi "éhségre", ami ennek folyománya...Viszont olyannyira visszahúzódtam a csigaházamba (saját lakás), hogy gyakorlatilag leredukáltam az emberi kapcsolataimat arra a 2-3 közeli barátra, akikkel néha megiszunk 1-2 sört vagy füvezünk kicsit. De már azokkal sem felhőtlen a viszony, mert egyszerűen nem bírom elviselni, hogy általam magasan minőséginek tartott sorozatokra ők azt mondják, hogy "szar" (igen, ezt a frázist használják). Ilyenkor legszívesebben orrbab***nám őket. De ugyanez igaz filmekre, zenére, miegymásra.

BKV: Kínszenvedés. Egyszerűen nem tudom tolerálni a babakocsis agresszív kismamákat, akik rátolják a lábamra azt a kib***ott magzatmercit, merthogy nekik mindent lehet. NEM. Attól, hogy gyereked van, ugyanolyan jogok illetnek meg, mint engem, b**meg.

Rettenetesen idegesítenek az emberek. Pláza: előttem nyugdíjas tötyörög: legszívesebben hátbarúgnám, hogy mozdulj már arrébb, te aszott g**ci.

Akkor érem el a ZEN állapotot, amikor otthon vagyok, egyedül és csak magammal foglalkozom. Igen, a saját kis mikrovilágomban, az elefántcsonttoronyban.

Kíváncsi vagyok, hogy bármikor is lehet-e normális párkapcsolatom.

Egyébként gyakran gondolok arra, hogy itthagyom a földi létet.