Mi volt életed nagy törése ami után végül talpra álltál?

Amikor álom karrierem (balett) egy másodperc alatt elúszott. Nagyon maximalista voltam akkoriban. Vagy minden vagy semmi érted. Akkor megpróbáltam öngyilkos lenni. Nagyon súlyos depresszióba estem, gyógyszert szedek máig. Olyan szintre estem hogy amikor megláttam egy képet a témáról, vagy vki elkezdett róla beszélni,dühkitörésem,pánikrohamom lett. Gyűlöltem azokat akiknek sikerült. Mérges voltam és elkeseredett.

De egy nap rájöttem pszichológus segítségével hogy nem ér ennyit a dolog. Elgondolkoztam hogy b@szki! Én itt ilyen hülyeségekkel tengetem mindennapjaim miközben élhetnék!

Itt elkezdtem foglalkozni a művészettel és nagyon szeretem. Művészeti iskolába felvételiztem. Felvettek! Ez a kegkimerítőbb dolog amit valaha csináltam, de teljesen megéri. Legjobb döntés amit valaha hoztam. Szerintem még életemben nem voltam ilyen fáradt. De boldogabb nem is lehetnék! Nagyjából egy évig szenvedtem,és akkor nagyon rossz volt, de már örülök hogy megtörtént.

Sose találtam volna rá a művészet örömére enélkül a trauma nélkül. Most is vannak nehéz napjaim, valamikor visszaesek, de tudom hogy vége lesz. Egyszer minden véget ér.

Addig is megpróbálom megtenni amit tudok, megszüntetés az okot. Hiszen semmi nem történik ok nélkül.

Bocsi a kisebb regényért, és mindenki vigyázzon magára!

Szüleim halála, el kellett adni a házat, költözés, kilátástalanság. Ez volt a legdurvább.

Utána amikor felépítettünk egy szép(nek tűnő) életet a párommal, mindenünk megvolt, majd egyik napról a másikra közölte, hogy költözzek, van valakije. A ruháimon kívül kb semmit se tudtam magammal vinni, kb az utcára kerültem. Gyorsan lett albérlet, de nem volt semmim, és újra mindent megvenni óriási teher volt. A lelki részét is nagyon nehéz volt rendbe tenni.

Viszonylag jól tudtam menedzselni az életem. Egyetem alatt is már végig önfenntartó voltam, aztán egyre jobb munkáim voltak. Nemsokára beköltöztem az első olyan albérletembe, amit végre nem kellett megosztanom lakótársakkal!

Az akkori barátom nagyon be akart költözni, mert ő meg a szüleitől akart már függetlenedni. Én élvezni akartam volna még pár hónapot azt, hogy végre rohadtul senkihez nem kell alkalmazkodni, de belemanipulált abba, hogy ha nem költözik be most, akkor nem is szeretem, és akkor szakítsunk. Az lett volna a jó megoldás amúgy, mert így, hogy beköltözött, hamarosan rájöttünk, hogy nem működik köztünk a dolog (leginkább miattam. Túl magamnak való vagyok egy kapcsolathoz), szóval szétmentünk, viszont akkor ütött be a covid, és mindketten vendéglátóztunk, szóval megbeszéltük, hogy akkor maradunk lakótársak, amíg egyikünk nem talál munkát.

Ő talált egyet öt percre a lakástól, szóval kitalálta, hogy én költözzek ki, azért, mert túl sokat iszok (tényleg minden nap ittam akkoriban, de ez tartott kb. 3 hétig, és ha most itt játszana az exem a nappaliban, most is innék :D de sosem vagyok agresszív részeg, én leginkább azzal töltöttem akkor az estéimet, hogy kiültem az erkélyre sírni, szóval csak kellett egy indok, hogy kirúghasson, és lenyúlhassa az albérletem)

Szóval ott voltam lakás nélkül, munka nélkül, annyi cuccal, amennyit fizikailag elbírok egy bőründben, mert tudtam, hogy nem fogok visszamenni a többiért. Haveroknál húztam meg magam összesen másféél hónapig. Már készen álltam arra, hogy én akkor hazakullogok anyámhoz (nem véletlen költöztem el, és függetlenedtem, amint lehetett), aztán felvettek egy gyorsétterembe, találtam egy FÉLSZOBÁT, amit ki tudtam venni, és tudomásul vettem, hogy ennyi, bármikor visszakerülhetek a startkockára. Pár nap, hét leforgása alatt simán megtörténhet az, hogy maga az állam megtiltja nekem, hogy dolgozni menjek, de nem kompenzál (vagy csak túl későn), és hogy az, akiről azt hittem, hogy szeret, kvázi kibasz az utcára.

Anyagilag helyrejöttem, azóta munkát is váltottam, meg elhelyezkedtem a szakmámban. Lelkileg nem tudom, helyre fogok-e valaha, egyszerűen senkiben és semmiben nem bízok, mindig próbálok felkészülni a legrosszabbra.