Az élet mindig igazságos csak mi nem tudjuk értékelni?

Hasonlón már sokszor elgondolkodtam én is...

Nem jó, ha sokat törődünk más dolgaival, mert akkor nem látjuk, hogy nekünk mi jutott.

Az élet nem igazságos, ezzel az olyan emberek nyugtatják magukat, akik nem tudják elfogadni a nyers valóságot.

Nem igazságos amikor kisbabáknak ad leukémiát, vagy nyitott gerincet. Akkor sem, amikor vétlenként lebénulsz egy balesetben, természeti katasztrófa áldozata leszel, széttép egy agresszív kóbor kutya, vagy bármi olyan betegséged van, amivel nem élhetsz teljes életet. Nem igazságos, amikor mélyszegénységben élő családoknál 12 gyerek születik, akik meg nagyon szeretnének és mindent meg tudnának neki adni, tízen x éve próbálkoznak eredménytelenül, vetélésekkel.

De akkor sem az, amikor az osztálytarsam 18 évesen sportkocsival járt gimibe. Vagy amikor bizonyos emberek olyan külsővel születnek hogy abból életük végéig megélnek. Vagy amikor egy zseni kölyök 12 évesen egyetemre jár atomfizikát tanulni, én meg szenvedek itt a középnehéz szakommal. Én hízok ha ránézek egy sütire, ahhoz hogy jól nézzek ki életem végéig diétáznom kell, míg más heti 2 mekivel és 0 sporttal 10/10-es testű. Nekem már úgy nőtt a mellem hogy lógott, de láttam már 40-es nőt természetes, feszes cicikkel. Születnek emberek istenadta tehetséggel sporthoz, zenéhez, bármihez.

Szóval igen, nem igazságos az élet. Mindig van akinek jobb és olyan is akinek rosszabb. De ettől nekem nem lesz jobb/rosszabb. Irigyeltem már nálam sokkal rosszabb helyzetben lévőt is, akinek az edzője adott 10 éves használt telefont mert nem volt rá pénzük, de tudtam hogy olyan sportoló lesz belőle amilyen belőlem sosem. És sajnáltam már sikeres/gazdag embert, mert gyakran ők fordulnak drogokhoz, vagy esnek depresszióba.

Mindenki a saját életét éli, és pont azért amiért van jobb és rosszabb is, nem érdemes magad hasonlítgatni. Nem gyógyul meg attól a depresszióm, hogy tudom hogy Afrikában éheznek. Nem lesz jobb a testképem attól másnak összeégett az arca.

Én ezt kaptam. Ebből a csomagból kell a legtöbbet kihoznom. Hálát ahatnék hogy átlagos vagyok és semmi különösebb bajom, de ugyanakkor elégedetlenkedhetnék, hogy miért csak átlagos vagyok. Nem segítene. Igazából szerintem meg kell találni az aranyközéputat, hogy legyen egy hálád azért amit kaptál, de legyen benned egy egészséges elégedetlenség is. A kettő nem zárja ki egymást.

"...csak értékelni, amim van.":

Igen, ezt kellene tenni.

Pl.: én szemüveges vagyok. Nemrég voltam az optikusnál, és le kell cserélnem a szemüveget. Ez ugye a keret cseréjével is jár automatikusan. Már előre látom, hogy az ismerősök megjegyzik majd, hogy milyen a keret, új, mennyibe került, stb. Ergo: mennyi pénzem van...

Holott nem veszik észre, hogy 4 éve viselem a mostanit, és igazán nem lehet kérni, hogy a régibe tegyék az új lencsét.

Tehát menni fog egy téves előfeltevés...

A lényeg, hogy igen: ne mással, hanem magunkkal foglalkozzunk, és azt értékeljük, amink van.

Fogyatékkal született gyermekekkel mi a helyzet?

Mégis hogyan lenne igazságos?

Mi ez a kérdés? - Számomra provokáció.

Az emberiség 9 százaléka mélyszegénységben...

Ha van meleg vized, már gazdagabb vagy, mint sokan.