Ez depresszió lehet?

Két nagy problémám van: a kóros halogatás és az, hogy iszonyúan függök másoktól. Ez elég rossz kombináció, viszont ezek mellett is valahogyan sikerült elég jól elevickélnem az életben. Eddig.

Úgy történt, hogy az egyetem után közvetlenül mgkaptam egy külföldi ösztöndíjat, ami egy meghatározott idejű munkaszerződés volt. Igen ám, de annak már rég vége, én pedig a fejembe vettem, hogy végre a saját lábamra állok és itt külföldön próbálok meg munkát találni ahelyett, hogy hazamennék. Viszont nem megy. Életemben most fordul elő velem először, hogy nem adott x dolog közül kell választanom (mint ahogy az gimi, egyetem alatt volt), hanem teljesen én szabom meg, hogy milyen irányt vesz az életem. És ez teljesen kikészít. Fogalmam sincs, mit szeretnék, milyen munkát vállalnék szívesen. A szakmámban, aminek tanultam, el tudnék helyezkedni, de biztos vagyok benne, hogy nem ezt akarom életem végéig csinálni. Egyszerűen megszédít a lehetőségek sokasága és az, hogy lövésem sincs, merre induljak. Sokat stresszelek ahelyett, hogy álláshirdetéseket böngésznék (azt is csinálom, de sajnos elég takarékon, az összes többi időmet elveszi a szorongás).

A másik dolog, hogy észrevettem, hogy mindig másoktól tettem függővé a saját boldogságomat. Egyik kapcsolatból léptem a másikba, gyakorlatilag 16 éves korom óta nem volt olyan, hogy 3 hétnél tovább egyedülálló lettem volna. Ha a kapcsolatom már rég nem működött, akkor is inkább benne maradtam, mert szinte függtem a barátomtól, szükségem volt rá, hogy legyen valakim. Most annyiban rosszabb a helyzet, hogy a mostani srác ráadásul ki is használ és semmibe vesz, én pedig vígan tűrök, mert inkább legyen biztosan ez, mint a bizonytalan egydüllét. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy 25 évesen ide jutok, hogy ennyire félek az ismeretlentől, és hogy ennyire képes vagyok megalázkodni csak azért, hogy legyen egy biztos (?) pont az életemben. Lassan elfogy a félretett pénzem és akkor haza kell mennem a szüleimhez akik maximálisan támogatnak és szeretnek. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy oda mindig visszamehetek, a szülői ház számomra mindig is az otthon marad. Viszont az ő kapcsolatuk is ugyanígy a dominancián alapul, és valószínűleg tőlük "tanultam el" ezt a függő viselkedést. Attól félek, ha otthon leszek, akkor csak még jobban magamba zuhanok emiatt.

Az a rossz, hogy nagyjából tudom, hogy mit kéne tennem, de egyszerűen nem megy. Idiótán hangzik, de képtelen vagyok rá, hogy egyedül döntéseket hozzak, vagy hogy egyáltalán lépjek valamerre. Mindig megvárom az utolsó pillanatot, vagy megvárom, hogy a körülmények döntsenek. Sosem gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz - úgy tűnik, másoknak ez teljesen természetes. Szörnyen érzem magam, hogy én még erre sem vagyok képes.

Szerintetek ez depresszió? Próbálom az okokat keresni, mert úgy gondolom, akkor könnyebb lesz a megoldás...

Köszi szépen, hogy végigolvastátok :)