Érzi valaki úgy, hogy gyerekként sokkal boldogabb volt? Van aki visszavágyik azokba az időkbe? Hogy felnőttként nem találja helyét a világban?

Gyerekként az élet még csupa varázslat. Egy átlagos, unalmasnak tűnő vonatút is életre szóló élmény lehet valamilyen apróság vagy újdonság miatt.

Felnőttként ez ugyan már nincs jelen, viszont akkor új távlatok nyílnak, sőt, úgy érzem, minden egyes életszakasz egy teljesen új látásmódot jelent, ami fenntartja az "izgalmat". Persze erre fogékonynak kell lenni, akarni kell meglátni ezt, mert megcsömörlötté válni nagyon könnyű szerintem.

A párom, de erről az a véleményem, hogy gyerekesen gondolkozó felnőtt érzi úgy hogy jobb volt a gyerekkora.

A párom mindig mondja, hogy milyen jó volt, mert az anyja jókat főzött, lementek focizni aztán aludt egész hétvégén, nem volt gondja szegények voltak de milyen jó volt.

Egyébként ebben nem tudom mi a jó, a szegény szülőktől függyött megdobták némi ennivalóval és lezavarták játszani.

Én utáltam a gyerekkort, mások mondták meg mit kell tenni, nem volt saját pénzem. Ugyan utaztunk sok játékom volt, de összességében nem volt jó.

Ezzel majdnem mindenki így van.

Én viszont nem. Nem szívesen gondolok vissza a gyerekkoromra.

Pilinszky János válasza:

Egy életen keresztül

Mi törjük el, repesztjük ketté,

mi egyedül és mi magunk

azt, ami egy és oszthatatlan.

Utána azután

egy hosszú-hosszú életen keresztül

próbáljuk vakon, süketen, hiába

összefércelni a világ

makulátlan és eredendő szövetét.

Gyermekkorunkban meg kellene halnunk,

tudásunk csúcsán, alázatunk magasán,

de tovább élünk, foltozgatva és

toldozgatva a jóvátehetetlent.

Még jó, hogy elalhatunk közbe-közbe

és utoljára.

*

Igen, abszolút. Főleg karácsony környékén érzem ezt.

Keresem azt a csodát, a varázslatot. Emlékszem az érzésre, de nem tudom újra megteremteni.

Gyerekként felhőtlen volt az élet, szabad... Most keveset keresek, mégis állandóan dolgozom.

Csak apró példa: imádtam a születésnapjaimat. Ajándékokat kaptam (nem ez volt a lényeg!), az az én napom volt.

Most volt a születésnapom pár napja, de a szűk családon kívül a kutyát sem érdekelte. Persze ez a természetes, és szó sincs arról, hogy bármit is elvártam volna, csak régen volt bulim, stb. Ez most önzőnek hangozhat, de tényleg ez csak egy szemléltető példa akart lenni.

Úgy érzem, hogy most, hogy felnőtt lettem, már nem vagyok érdekes senkinek, csak egy ember a sok közül. Gyerekként máshogy tűnt. Lehet, hogy csak a látszat volt, de akkor is.

(Most akkor képzeljétek el, mit érezhetett egy Mozart... Nem csoda, hogy megőrült...)