Hogyan éltek régen a futóhomokkal borított területeken az emberek?

Ajánlott irodalom:

Abe Kóbó: A homok asszonya

fogashenger

keretbe foglalt, elálló fogakkal ellátott, igavonó jószággal vontatott vaskos hengertest. Mo.-on a futóhomok megkötésének eszköze. A hasonló szerkezetű szerszám mint rögtörő Ny-Európában a középkor végén tűnt fel, a Kárpát-medencében azonban még a 19. sz. első felében is vontatottan terjedt. Használata majdnem teljesen a nagybirtokra korlátozódott. A homokkötő fogashengert a múlt század közepétől használják a Duna-Tisza közének futóhomokos területén, elsősorban Kiskunhalas és Szeged vidékén. Ilyen irányú használatba vételére valószínűleg helyi találmányként került sor. A szalmával leszórt homokot hengerezték vele. Fogai valósággal „belevarrták” a homokba a szalmát és megkötötték azt. Fogashengerrel különösen az erős böjti szelek ellen védekeztek, amelyek betemették a zsenge vetést vagy elfújták alóla a homokot. Korábban a homokra hintett szalmát hasított körmű állatok (főleg juhok) ráhajtásával tapostatták be. Szeged vidékén szokás volt a szalmás homokot üres vetőgéppel megjáratni, amely hasonló eredményt ért el, mint a fogashenger. A futóhomok megkötésére szórványosan ismert a vetés tüskés ágakkal történő letakarása (Kecskemét).

Tartósabban fennálló települések ott jöttek létre, ahol sárkészítéshez alkalmas földhöz hozzájuthattak. Ebben a tekintetben a legkedvezőtlenebb adottságúak a futóhomokos, lápos, mocsaras területek. Kiterjedtebb laza homokos vidék a Duna–Tisza közének egy része és a Nyírség, de foltszerűen itt is található volt kötöttebb, építésre felhasználható föld.

A 16-17-ik században érkezett meg a népmozgásoknak hála a területre a Kadarka és a balkáni vörösborkultúra. A futóhomok megállítása érdekében pedig maga Mária Terézia rendelkezett szőlőtőkék ültetéséről, no meg az itteni talajon nem jelentett veszélyt az ekkoriban pusztító filoxéra sem, ezért tömegével kezdték el ültetni a szőlőtőkéket

Kiskunság, valamint sok környékbeli település neve a XIII. században betelepedett kunok emlékét őrzi. A pusztán élő családok számára elsősorban az állattenyésztés jelentette a fő megélhetést. A táj jellegének, arculatának megőrzésében ma is fontos szerepet játszik a hagyományos állattartás. Hazánknak mindig is erre a déli vidékére mosolygott rá leginkább a nap, itt volt a legmagasabb a napsütéses órák száma, így a szárazság és a gyakori legeltetés hatására kialakult futóhomok nagymértékben megnehezítette a helybéliek mindennapjait. Annak érdekében, hogy megkössék a futóhomokot, gyümölcsöt, zöldséget, telepítettek, melyek mind a mai napig meghatározzák a vidék arculatát. Így a puszta lakói kialakították Dél-Alföld nevezetes szőlő-és gyümölcskultúráját.

[link]

[link]