Miért mindig azok az emberek beszélnek legtöbbet az önfelfogadásról, önmagunk szépségéről fontosságáról, akiknél első ránézésre szembetűnik, hogy kisebbségi komplexusuk van?

Az a baj, hogy sok beszédnek sok az alja. Régebben én is sokszor próbáltam segíteni rábeszéléssel, de nem ment. A változáshoz a tetteken keresztül visz az út. Például:

90 kg-os lány vagyok, posztolom, hogy nem érdekel mások véleménye, én így vagyok szép, ahogy vagyok. Mire utal ez? Hogy valójában igenis érdekel, nem vagyok magammal elégedett. Miből jön a következtetés? Abból, hogy ha valóban jól érezném magam, és nem érdekelne, hogy mások mit mondanak rólam, akkor nem is olvasnék ilyeneket, nem is törődnék ilyenekkel, inkább élném az életem, csinálnám a dolgom.

Egyébként szerintem ebben a helyzetben azzal pont nem lehet segíteni, ha csak beszélek az illetővel.

Ha nem találja magát szépnek, elráncigálom magammal vásárolni, fodrászhoz, kisminkelem, majd szembeállítom egy tükörrel, és sokkal többet értem el, mintha csak mondogattam volna neki, hogy igenis szép vagy. ha nem elég magabiztos, fogom és elviszem magammal bulizni, táncolni, emberek közé. Ha elégedetlen az alakjával, de lusta mozogni és össze-vissza eszik, akkor elráncigálom magammal futni, mutatok neki néhány receptet egészséges alapanyagokból. Ez az én hozzáállásom legalábbis...

Nem, nincs sok önbizalmam. Tisztában vagyok azzal, hogy van erős és gyenge oldalam. Ettől függetlenül mindig próbálok magabiztosságot sugározni, még ha olykor nehezemre is esik. Nekem is volt egy olyan rövidebb időszakom tini koromban, amikor hasonló dolgokkal igyekeztem palástolni a hibáimat és a rossz dolgokat az életemben, mint a példának felhozott lány. De én ezt teljesen kinőttem huszonéves koromra. vannak olyan dolgok, amiket egyáltalán nem tudok elfogadni, de nem próbálom azzal áltatni magamat, hogy ezek a dolgok nem léteznek/úgy jó minden, ahogy van. Amin tudok, azon igyekszem változtatni, amin nem tudok, azzal pedig megtanulok együtt élni és a jó dolgokra koncentrálni. De nem verem át magamat. ha nem érzem jól magam a bőrömben, akkor nem áltatom magam azzal, hogy hogy ez így tökéletes.

Amúgy nem az elfogadással van a probléma, félreértettél. Pont erről beszélek. Ezek az emberek csak hirdetik, hogy elégedettek magukkal, de valójában nem azok. Azok az emberek, akik jól érzik magukat, elégedettek, nemigen szokták ezt direkt hangoztatni. Egyszerűen élik az életüket, az elégedettség pedig látszik rajtuk. Ellenben az elégedetlen emberek gyakran hangoztatják, hogy ők tökéletesen jól érzik magukat, ugyanakkor ez mégsem látszik rajtuk. Ez pedig önámítás.

Amiről te beszélsz, az megint egy más kategória: a transzszexualitás egy extrémebb dolog, mint az elhízás, jóval nehezebb egy transzszexuális embernek felvállalnia magát, mint egy kövérnek, hiszen társadalmilag kevésbé elfogadott. De én nem is ezekről az emberekről beszélnek, akik a tapasztalataikról beszélve segíteni akarnak másokon. Ezeken az embereken látszik, hogy tényleg jól érzik magukat, és valóban az övékhez hasonló állapotú embereknek próbálnak segíteni, szóval ez más...

Amúgy egy 90 kg-os lány lehet boldog, de akkor is egészségtelen. Fiatalabb korban még tűri a szervezet, de ahogy öregszünk, úgy egyre nagyobb terhet jelent, és egyre több rizikófaktort vonz magától. Persze ez genetika kérdése is... Én is voltam kövér, és nem éreztem jól magam a bőrömben.