Miért érzem azt, hogy az emberek többsége felületes és egy szerepet játszik?

Na igen, hogy mi a normális az relatív.

Szerintem az a jó, ha valaki, ha buliba megy, akkor nem iszik addig, míg a mentő jön érte.

Vagy valaki, aki szeret a számítógépes játékokkal játszani, az is tud mértéket tartani és nem csak ennek szentelni egész életét és szabadidejét.

Szóval úgy érzem, vannak ezek a szélőségek (személyiségek, amiből most kettőt felsoroltam, de nyílván rengeteg van), de én egyik közé sem tartozom, hanem pont középen vagyok és mindenből egy kicsit csinálnék. Számomra ez a normális. Szerintetek?

Örülök, hogy nem csak én gondolom így.

Elég egy szerencsétlen világ ez. Olyan, mintha az emberek félnének az érzéseiktől vagy egyáltalán nem is akarnak érezni, mert így egyszerűbb?

Pl. kinek fontos még egy szoros baráti kapcsolat, egy működőképes szerelmi kapcsolat? Az első veszekedés után kidobják egymást és jön a következő... pedig egy kis őszinteség, odafigyelés, tisztelet és akkor megint lenne értelme a barátság és a szerelem szavaknak. Sok minden megoldható és megmenthető lenne szerintem.

És emellett simán lehetne hülyéskedni egymással és nem kell a napi 24 órában sem filozofálni az életről és az élet problémáiról beszélni. Csak akkor, ha fontos... de van még egyáltalán ilyen ember, aki valóban időt és energiát szán a másikra? És nem csak önmagával van elfoglalva?

Lehet rossz példa, de egyszer láttam egy audiból kiszálló elég jómódúnak tűnő nőt a virágbolt előtt és azzal a kéréssel pattant ki, hogy megy a barátnője születésnapi bulijába és szüksége lenne egy ajándékra.

Mert ezt pont 5 perccel előtte kell megvenni és elkapkodni. Személyes ajándékról szó sem volt.

Gondoltam magamban, hogy nem csak a gazdagok, de szerintem még a középréteg is így gondolkozik már manapság. Ezek a "barátságok", "haverságok", és "társaságok". Jól megvannak egymás mellett, de valójában le se ... a másikat.

PS: Tisztelet a néhány kivételnek.

Talán az "Így jártam az anyátokkal" sorozatban így van :D