Egyes emberek miért nem tudnak soha sem felnőni?

Más is kérdezte már, de mivel nem válaszoltál, én is felteszem: mit értesz az alatt, hogy felnőni??

Két értelmezés van:

1. ha valaki hisztis, önző, és nem képes felelősségteljes döntéseket hozni <-- na az ilyen tényleg gáz

2. ha valaki felnőtt fejjel is pl. rajzfilmeket néz <-- az meg szerintem tök mindegy, ha attól még jól irányítja az életét

Én is azt látom, hogy sokan hisztis, másokat hibáztató, önállótlan gyerekek maradnak, akár öreg fejjel is.

Szerintem főleg történelmi / politikai oka van.

Az elmúlt sok évtizedben az államforma és politikai rendszer nagyon is "elkényeztette" az embereket, akik nagy része azóta is azt várja, hogy valami felsőbb erő majd megad neki mindent, megoldja minden problémáját.

A kommunizmusban bűn volt a munkakerülés, ezért mindenkit bepakoltak mindenféle állásokba, de azt már nem feltétlenül nézték, ki ott mit csinál, ezért a munkamorál a béka s*gge alatt volt(néha ma is), az volt a lényeg, hogy ledolgozzák a munkaidőt, bent legyenek, de a teljesítmény nem érdekelte sokszor őket.

Lakást is könnyebben kaptak az emberek, meg nyaralót, úgy osztogatták.

És hiába volt '89-ben rendszerváltás, az emberek beidegződése még mindig ugyanez, mindig azt szavazták meg, aki ilyen gondoskodást ígért, és nem látják, hogy a semmiből nem lehet főzni.

Nem azt mondom, jó, hogy van TB meg segély, szóval kiépültebb szociális háló, mint mondjuk Amerikában, de sok ember teljesen eldobja kezét-lábát, mint egy rongybaba, és csak támaszkodik.

Pedig nem akartam nagyon politizálni, de a válaszhoz ez hozzátartozik.

Akkor kifejtem, elég hosszú lesz, de megpróbálom érthetően fogalmazni.

Mindenki ismeri azt, amikor a gyerek egyszer csak serdülő lesz, és hirtelen megváltozik a személyisége, elkezd "kinyílni a csipája", adott esetben konfliktusba kerül a szülőkkel. Ezt a kort a hétköznapi nyelvhasználatban serdülőkornak vagy kamaszkornak nevezik, szaknyelven nevezve ez az adolesszencia időszaka.

Meg lehet azonban különböztetni egy olyan szakaszt, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk most felvezető szakasznak, és egy levezető szakasz. A felvezető szakaszt a köznapi nyelv kiskamaszkornak hívja, szaknyelven ez a preadolesszens kor. A levezető szakasz pedig a posztadolesszencia időszaka (a hétköznapi nyelvnek erre nincs külön szava).

(Megjegyzés hozzá: adolesszens - ha melléknév, és adolesszencia - ha főnév formájában használjuk).

A preadolesszens kor előkészíti a serdülőkort, körülbelül a 10-12 éves időszakra tehető. Azért körülbelül, mert mindenkinél máskor jelentkezik, és az utóbbi évtizedek tendenciája az, hogy egyre fiatalabb életkorra tolódik. Ez még nem a nemi érés időszaka, de már ekkor elkezd gyengülni a kapcsolat a szülőkkel, már ekkor megtörténhet az első magömlés és menstruáció, viszont még nem az a zavaros időszak, mint a későbbi serdülőkor. De mindenképpen előkészíti azt.

A serdülőkor talán a leginkább zavaros és zűrös időszak mindenki életében. Az ember ekkor találkozik a legtöbb döntéssel, ekkor válik felnőtté. Ez nem egészen pontos, de később kifejtem, hogy miért nem. A serdülőkor során próbálja megkeresni az egyén saját identitását, ekkor alakul ki egy stabil önkép. Ez azonban addig elég súlyos identitás válsággal jár. Ekkor kifinomodnak a közösségi érintkezés szabályai, ekkor tanul meg felelősséget vállalni a saját tetteiért (de: az adolesszens korban még nem tud!), ekkor kerül először kapcsolatba a másik nemmel. Az első, serdülőkori párkapcsolatok még sokkal inkább szólnak a nemi szerepek pontos elsajátításáról, mint a szexuális érintkezésről. Vagyis ekkor tanulják meg, hogyan kell a másik nemhez viszonyulni, ezeket gyakorolják, de még nem cél a szexuális kapcsolat, még nem az a fő motiváló tényező. Persze ekkor nemileg már éretté válnak, és jól láthatóan elkülönülnek a másodlagos nemi jellegek, de ezek biológiai változások. Ettől függetlenül az ezekből adódó új problémákat is meg kell tanulni kezelni. Ez később rutinná válik, de itt még nem az.

Ami még nagyon fontos, hogy a serdülőknek nincs stabilan megfogalmazott életcéljuk, vagy ha van is, akkor irreális és teljesíthetetlen célokat tűznek ki maguk elé (pl. havi egymilliós kezdőfizetés). Ekkor merül fel a pályaválasztás kérdése is. A serdülőkor egybeesik a gimnazista vagy középiskolai évekkel, így a fiataloknak el kell dönteni, hogy később milyen irányba fognak tovább orientálódni. Ez további nehézséget okoz számukra.

A fiataloknak ekkor még nincs teljes szabadságuk. Egyrészt jóval kevesebb joguk van, mint egy felnőtt embernek, másrészt anyagilag is teljes mértékben a szüleiktől függenek, és számos kérdésben a szüleik döntenek felettük.

Ezt a korszakot most alaposan kiveséztük. Ennek időtartama olyan 12-14 éves korban kezdődik (mint mondtam ezt lehetetlen pontosan meghatározni), és 18-20 éves korban ér véget. És akkor el is értünk a következő problémához. 18 évesen már hivatalosan is felnőtt. Legalábbis a jog szerint mindenképpen. Ekkor megkapja azokat a teljes jogokat, amiket később egész életében élvezhet. Itt lehet olyan egyszerű dolgokra is gondolni, mint hogy elmehet szavazni, vásárolhat magának dohányárut vagy alkoholt, de akár olyanokra is, hogy többé nem köteles a szüleivel vagy nevelőjével maradni. Ez persze a felelősségre vonást is jelenti, hiszen innentől kezdve a teljes szankciórendszer kiszabható rá. Fontos, hogy most a magyarországi helyzetről beszélek. Jogos lenne tehát, hogy a 18. életévet a felnőttség kezdetének tekintsük. De ez nem így van. Azért lett 18 év a felnőttség határa a jogban, mert született egy ún. New York-i egyezmény a gyermekvédelemről, és ezt a világ legtöbb országa ratifikálta, és az egyezmény a 18. évben határozta meg a gyermekkor végét.

Azonban más dolog egy jogi egyezmény (ill. szabályozás), és más dolog a valóság. Azt bizonyára számos ember tapasztalhatta, hogy sok olyan ismerőse van, aki 18 éves kora után sem megy el egyből otthonról, hanem a szüleivel lakik, és mondjuk folytatja tanulmányait (pl. egyetemen), vagy amíg nem látja úgy, hogy saját egzisztenciát tud teremteni, addig a szüleinél lakik, és nem is foglalkozik lakásvásárlással, vagy albérlet bérléssel. Azt lehetne hinni, hogy ezek az emberek valami furcsa madarak, akik nagyon szeretnek otthon lenni, és kisebbségben vannak a társadalomban, de ez nem így van. A valóság az, hogy ez a jelenség nagyon is elterjedt, sőt egyre elterjedtebb. Ma már minden kitolódott. Kitolódott a párválasztás időszaka, a munkában való elhelyezkedés is az egyetemi évek után történik meg. De ma már a gyermekvállalás időszaka is 30 év körül van (száz éve még teljesen normális volt, ha valaki 18-20 éves korában szülte meg első gyermekét, ma már egy 26 évesen gyermeket szülő nőre azt mondjuk, hogy fiatal). Ez persze nem értékítélet, egyszerűen csak megfigyelt tények, a tapasztalatok ezt mutatják. Nem véletlenül alakultak ki a kissé tréfás papahotel és mamahotel kifejezések sem.

De mivel is jár ez az időszak? Lehet-e felnőttkornak nevezni egyáltalán. A válasz erre az, hogy nem. Ezért ki kellett valami más elnevezést találni, ez pedig a posztadolesszencia nevet kapta. De mi is jellemzi ezt az időszakot? Az egyén már elsajátította a társadalmi normákat és értékeket, stabilan kiépült identitással rendelkezik, vannak reális céljai, van életcélja, teljes mértékben tudatában van cselekedeti súlyának, és az ezzel járó felelősségnek. Fel lehet tenni a kérdést, hogy mitől nem felnőtt. Nos, egy nagyon fontos dolog hiányzik: a stabil és önálló egzisztencia. Egész egyszerűen anyagilag még mindig függésben él. Hiába tudná a saját céljait megvalósítani, de ez egész egyszerűen lehetetlen a megfelelő anyagi háttér nélkül. Erre rá lehet fogni, hogy ez magyar helyzet, és a kormány hibája, de mindenféle politizálás nélkül lehet azt mondani, hogy ez az egész nyugati világon megfigyelt jelenség. Sokkal inkább azzal függ össze, hogy a fiatalok számára a tanulásba fektetett energia sokkal fontosabb, mint korábban bármikor. Ez persze később visszafordítódik, mert többet keres, de azzal is jár, hogy amíg tanul, addig nem fog tudni egzisztenciát építeni. Persze ma már a szülők is megtehetik, hogy hosszú időn keresztül eltartják (a már nem is gyerek) gyereket, és gondoskodnak róla. De így a fiatal hiába tűz ki maga elé célokat, a megvalósításhoz szükséges eszközök még mindig nem állnak rendelkezésre.

Itt lehet azokra a célokra és eszközökre gondolni, amiket Merton az anómiaelméletében megfogalmazott (ennek kifejése megint hosszú idő lenne), persze itt NEM anómiáról beszélek, csak egy fogalompárt emeltem be onnan, de ebbe ne is menjünk bele, nagyon hosszú kitérő lenne.

Ez a fentebb leírt jelenség, ami egyre inkább elterjed pedig magával vonz egy nagyon érdekes dolgot. Ezt egy kis kitérővel fogom leírni. A középkorban nem volt megkülönböztetett gyermekkor. A középkorban a gyermekeket mini felnőtteknek gondolták, és akként is bántak velük. A mi fogalmaink szerinti gyermekkor valamikor az ipari forradalom időszakában kezdett el kialakulni. Félre értés ne essék, az ókorban is külön kezelték a gyerekeket, de az teljesen más volt. Aztán valahogy mégis folyamatosan változott a gyerekkor jelentése, és a 20. században terjedt el a ma is uralkodó szemlélet, hogy a gyermek szükségleteit helyezzük előtérbe, és a gyermek megértésére fókuszálunk. Ebbe kár is belemenni, a középkort azért hoztam fel, mert egyes elméletek szerint olyan irányba tartunk, hogy ismét meg fog szűnni a gyermekkor. Elméletek, tehát nem kell őket készpénznek venni, de azért érdekesek. Csak hogy pont fordítva lesz, mint a középkorban, nem a gyerekeket kezelik majd felnőttként, hanem épp ellenkezőleg: a gyerekkor fog feloldódni a felnőttkorban. Ennek jelei már most is látszanak. Érdemes például a játékokra gondolni. 100 évvel ezelőtt a játékokat teljes egészében a gyerekek dolgának tartották. Ma már teljesen normális, ha valaki a buszon, villamoson előveszi a telefonját, és elkezd játszani valamivel. 40-50 éves emberek is játszanak már mindenféle játékkal. Az elektronika korában ráadásul ez elég egyszerű, hiszen elég az eszközt megszerezni, onnantól már játékok egész tárháza áll rendelkezésre, de ez megint messzire vezetne. Persze ezzel együtt jár az is, hogy a felnőtteknek szóló tartalmak (nem, nem a pornóra gondolok, hanem olyan reklámokra, játékokra, filmekre, könyvekre, amik nem gyerekeknek íródtak) is egyre inkább könnyedebbek lesznek, és egyre kevesebb mondanivalóval bírnak. Szakszóval ezt a jelenséget kommerszcializálódásnak lehetne nevezni, nem szakszóval pedig azt mondanám, hogy egyre inkább közelítenek a felnőtteknek és gyerekeknek szóló tartalmak. Persze erről megint órákat lehetne vitázni, de elég megnézni egy mai reklámot, és összevetni egy 40 évvel ezelőttivel.

Ezek a jelenségek így együtt adják azt, hogy összességében egy posztadolesszens társadalomban élünk, ahol a gyermekkor egyre jobban feloldódik a felnőttkorban. Ezért van az, hogy egyes emberek nem tudnak soha felnőni.