Van valaki rajtam kívül, aki úgy érzi, hogy ha nem lehet valamiben a legjobb, akkor nem is érdemes élnie? Mennyire helytelen ez a gondolat, és hogy szabaduljak meg tőle?

Elmondom, nagyjából mi van az én fejemben:

1. Ha tehetséges vagyok, akkor azt ki kell használni,

2. A legnagyobb félelmem, ami a legnagyobb tragédia szerintem, az az, hogy elvesztegetem a tehetségemet,

3. Az élet nem jár alanyi jogon, ki kell érdemelni a helyet a világban, és ehhez az kell, hogy teljesen profi legyek valamiben (nyilván, amiben tehetséges vagyok). Tehát számomra pl. elképzelhetetlen, hogy ha valami miatt nem tudom ellátni magam (mondjuk, mind a négy végtagomat elveszíteném), akkor még életben maradjak. Mert nincs semmi értelme. És nem csak egy ilyen élethelyzetet tartok fél-életnek, hanem bármilyen olyat, ahol tudom, hogy a legjobb lehetNÉK/lehettem volna, de mégsem lettem az valamiért. (Ha valaki ismeri a Breaking Bad-et: pl. ilyen helyzetnek tartom azt, hogy Walter az elején a zseniális kémiatudásával pusztán középiskolai tanításból él.)

Ebből meg az következik, hogy egyenesen rettegek attól, hogy nem leszek a legjobb. Valóban sok mindenben tehetséges vagyok, nagyon könnyen tanulok, jó a hallásom, jó a nyelvérzékem (nem én találtam ki, hozzáértők mondták és versenyeredmények bizonyítják ezeket). De ugyanakkor emiatt a gondolkodás miatt teljesen megrekedtem a fejlődésben. Annyira rágörcsöltem, hogy a lehető legjobb választást hozzam tanulási szempontból, hogy végül az időnyerés mellett döntöttem, és ez azzal járt, hogy elkezdtem egy olyan szakot, amit könnyen el lehet végezni, de nem érdekel, csak arra kell, hogy időt nyerjek, amíg kitalálom, mi az, ami valóban érdekel... És az élet minden területén ez a gondolkodásmód jellemző rám. Közben meg megy az idő. Nemrég múltam 23, és rájöttem, hogy még semmihez sem értek igazán. Ennyit a csodás képességeimről.

Mit gondoltok erről? A gondolkodásmódomat kéne levetkőznöm, vagy nincs vele baj, csak egyszerűen megállás nélkül kéne valamit csinálni?