20 on évesen normális, hogy az embernek ezek a problémái?

Ugyan ez nálam is.

Csak még kocsim meg jogsim sincs.

24f

Normális. Én már azon is elcsodálkoztam, hogy van kocsid, 24 évesen.

Van egy jótanácsom az életre: SOHA ne azt nézd, hogy másnak milyen anyagi javai vannak, hol tart az életben, mert mndig lesz olyan, akinek jobban megy és ettől egész életedben boldogtalan leszel, hanem állíts fel magadnak apróbb célokat és azt próbál elérni, illetve annak örülj, amid van :-) Pl. vannak szüleid, akiknél lakhatsz, nem kell albérletre fizetned, egy évben akár 3x költözni, mert nem tudod fizetni a rezsit vagy eladták a fejed felől az albérletet, stb.

És egyszerre csak 1 célra koncentrálj. De ne elérhetetlen célokat tűzz ki, pl. hogy 30 éves korodra lesz egy 30 milliós házad.

Nagyjából nálam is ez a helyzet.

-Az autó épül, szépül, de viszi a pénzt.

-Egy saját házhoz még pár évig gyűjteni kell... Albérletbe egyedül nem költöznék, semmi értelme nem lenne, de viszont jó volna már egy kéró, ahol én vagyok a ház ura

-Párkapcsolat... Nagyon kéne már egy barátnő, de nem akar összejönni.

Én is mindent egyszerre szeretnék :D Egy szép és okos nőt, egy jó kertes házat, műhellyel, garázzsal, egy napi használós autót (Erre jó a mostani), egy hobbi autót, egy motort...

Nem kilátástalan az életem, úgy érzem jó úton haladok, csak nagyon hosszú ez az út, de az idő közben rohadtul szalad.

Valamilyen szinten viszont nem olyan nagy baj ez, az embernek mindig kell valamilyen cél, amit el szeretne érni.

Emlékszem, mikor még nem volt autóm, bármi jó lett volna. Utána amikor lett autóm, elkezdtem azon agyalni, hogy mi hiányzik belőle, mire lenne még szükségem. Vettem egy jobbat, drágábbat, de innen is van még hová fejlődni. Tehát mindig jobbat, többet akar az ember, mint ami jelen pillanatban megvan neki.

Én is meglepődtem, hogy 24 évesen van már kocsid :D Amúgy szerintem teljesen, a veled egykorúak jelentős része ugyanezekkel a problémákkal küzd. Rengetegszer el fogunk mág b*szni dolgokat, de utána jobb esetben ugyanazt a hibát már nem követjük el megint, de szerintem ez a felnőtté válással járt mindig is.

Amúgy meg mi vagyunk az első olyan generáció, amelyik valószínűleg nem fog a szüleinél magasabb életszínvonalon élni, ami nagyon szomorú - csak hogy reflektáljak az olyan problémákra, mint az, hogy nem tudsz külön költözni, mert nem keresel annyit, hiába dolgozol rendesen. Azért ennek nagyon nem így kéne lennie, és itt mér nem az egyénben van a hiba, hanem rendszer szinten.

2-es vagyok, többen is írtatok nekem, de most itt válaszolok.

Valószínűleg sokan le fogtok pontozni - de nem baj, akkor is elmondom :-)

Én már az idősebb generációhoz tartozom, így nagyobb rálátásom van a dolgokra, mint a huszonéveseknek.

Amikor én fiatal voltam (hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje) pont ugyanez volt a helyzet, mint most - legalábbis lakás szempontjából. Akkor sem tudott egy fiatal huszonévesen önálló házba költözni. Igen, én is szerettem volna külön élni a szülőktől, ezért a férjemmel albérletbe költöztünk - nem is jutottunk egyről a kettőre sehogysem :-( Bár nem kerestünk rosszul (kb picivel átlag felett), mégis sok pénzt elvitt az albérlet, a megélhetés. Kiszámoltam (akkor), hogy ha 5 évig nagyon megvonunk mindent magunktól és iszonyúan spórolunk, akkor összejöhet annyi, hogy a "beugrót" (ma önerő) ki tudjuk fizetni egy lakásra, DE! 5 év múlva már nem annyi lesz (volt) a beugró, így eleve esélytelennek éreztem...

Fizetés akkor KETTŐNKNEK együtt volt 4-5 ezer ft (ugye milyen nevetséges számok most ezek? :D ) és a beugró egy lakásba 100 ezer ft volt, tehát évi 20 ezret kelett volna félretenni. De 5 év múlva , ha jól emlékszem, már kb. 150- 180 ezer ft ft körül lett volna a beugró (nekünk meg csak 100 lett volna). - pont olyan kilátástalan volt még 2 keresettel is egy lakás, mint a mai világban.

Nos, lényeg a lényeg, többek között az örökös anyagi gondok miatt tönkre is ment a házasságunk, visszamentem a "szülői házba". Bonyolult módon, de mára már van lakásom.

Az ember alapvetően szociális lény, ezért egyedül nem érzi jól magát (szeretetre vágyik, boldog, békés kapcsolatra :-) )

Na és most jön az, ami miatt nyilván le fogtok húzni, mert ellenkezik a mai társadalmi elvárásokkal, de akkor is leírom :-)

A mai világban nagyon elterjedt az "élj önállóan, állj a saját lábadra" (ami ugyebár azért egy jó dolog, mert megtanul önállóan élni), stb, de ezt a gazdasági háttér egyáltalán nem támogatja, azaz ma is úgy van, hogy 2 keresetből is igen nehéz egy albérletet fenntartani, megélni és normális életet (kultúra, utazás, stb) élni.

Ráadásul azáltal, hogy az a társadalmi elvárás, hogy élj önállóan, egy csomó elidegenedett, depressziós, magába zárkózott fiatalt hoz (antiszociális vagyok, stb), aki azt hiszi, hogy Ő a felelős/hibás azért, mert nem képes a magas társadalmi elvárásoknak megfelelni. Pedig egy frászt! :D

Hibás a társadalmi elvárás (szerintem).

Régen 3 (!) generáció élt egy házban és nem voltak olyan problémák, hogy az anyát nem veszik fel a munkahelyre, mert nincs aki vigyázzon a gyerekre, ha megbetegszik a gyerek. Vagy nem volt olyan, hogy az idős szülő egyedül él, a kutya rá se néz és ha elesik az otthonában, akkor 3 napig senki rá se nyitja az ajtót.

Kövezzetek meg, de szerintem sokkal emberközelibb társadalom volt - s nem volt annyi lelkibeteg ember, viszont megtanult több generáció együtt élni, egymásra tekintettel lenni. Aztán, ha összegyűlt elég pénz, akkor építettek kalákában vagy vettek egy másik házat, ahová különköltöztek a gyerekekkel. És szerintem ez az élet normális rendje (volt összefogás, összetartozás, stb).

De elég, ha csak annyit mondok: ma, az annyira irigyelt nyugati életformában sem az a jellemző, hogy az emberek saját házban élnek: vajon miért? mert ott sem tudják fiatalon megvenni a házat/lakást, hanem bérlakásokban élnek - az igaz, hogy ott van olyan fizetés, amiből meg tudják tenni viszonylag biztonságosan, de ott is előfordul az, ami egy ismerősömmel Skóciában, hogy 3 gyerekkel kellett elköltöziük az albérletből, ahol jó ideje éltek és tisztességesen fizették - mert eladta a főbérlő a lakást.

Szóval maradjunk annyiban, hogy az élet sehol sem egyszerű :D

És akkor még nem beszéltem azokról, akik szabályosan éheznek, mert nincs ennivalóra pénzük (India, Afrika, de ma Magyarországon is előfordul sajnos)

Szóval szerintem a normális dolog az, hogy amíg tudsz, a szülői házban gyűjtögetsz, s ha jön egy nagy szerelem, akkor megpróbáltok együtt elköltözni albérletbe, s ha megy az együttélés sok évig, akkor esetleg lakásvásárlás.

ma már a nők meglehetősen nagy része is eleinte inkább a karriert helyezi előtérbe, s csak 30 körül kezd el gondolkodni a gyerekszülésen (én 39 évesen szültem, s nem bántam meg - sokkal bölcsebben, nagyobb türelemmel neveltem a gyerekemet, mintha huszonévesen szültem volna :-) És nem, nincs, vagy csak kevésbé látszik a generációs ellentét: családos zenei táborokba járunk, s ha nekem 20 éves koromban azt mondja valaki, hogy 50 felett koncerteken fogok "csápolni", simán kiröhögöm - pedig így van :-)

Én boldog, kiegyensúlyozott vagyok, mert szeretetben, békességben felneveltem egy gyereket, s Ő sem hagyott még faképnél :D , nem akar leszúrni álmomban, mert utál, stb :-) Természetesen meglesz az ideje, amikor biztosan ki fog repülni, mert azért a másik véglet sem egészséges, amikor még 40 évesen is a szüleivel él - mint egy másik ismerősöm fia.

Szóval nem láncolom de nem is küldöm.

Én a mai világban olyan 28-30 körülire tenném a kirepülés időszakát - addigra karrierben és anyagilag is meg tudnak az emberek (férfi és nő egyaránt) erősödni annyira, hogy önálló életet tudnak élni (meg addigra benő annyira a fejük lágya, hogy el tudják dönteni, kivel, hogyan éljenek).

Na, kíváncsian várom a véleményeket - lehet nekem ugrani :D