Vajon miért érezzük magunkat kevesebbnek? Egy filmből szeretnék példát hozni, amit még nem értettem meg.

Nem láttam a filmet. Baso egy haiku költő volt, és akkor "ébredt fel", amikor a bokorban meglátta a nauzanát (ez nem különleges virág, hanem egy gyom, kb. mint a kutyatej, az is sárga, és úgy néz ki)

Szóval Basó találkozott azzal a egyszerű gyommal, és elragadtatott állapotba került, haikut is írt a pillanatról.

Mózes a csipkebokorral találkozott. A halászok Jézussal. Buddha a Bodhi-fával vált eggyé, sokszor Buddhát csak egy bodhi-faként jelenítik meg.

Mi halandó egyszerű emberek is életünket egy találkozás során tehet, de itt nem a boldogság a cél, sosem az, inkább eredmény, és a legfontosabb a tanulás.

A filmben az a fiú nem találkzik soha azzal a lánnyal, sosem találkoznak. Talán sorsszerű volt a baleset.

A film címét nem tudom. Egy harmincas hegymászó férfiról szólt, akinek se kutyája, se macskája, él a szenvedélyének. A szüleivel sem ápolt jó kapcsolatot.

Azon a helyen két csinos nő elhívta őt az esti buliba, nem ért oda, mert egy szikla ráesett a karjára. Nagyon kevés film köti le a figyelmem, ez a film az volt.

Az ő életét ez a szikla fordította jó irányba. Jó sokára meghozta a döntést, hogy levágja a kezét, de csak azért mert olyan látomásai voltak, látta a jővöt, a kislányát, feleségét...

Szóval mit tanultak egymástól a filmben a két főszereplő?