Normális, ha létbizonytalanságban nem tudok boldog lenni?

Az egész gyerekkorom lelki és fizikai terrorban telt, 3 éves korom óta hallgattam, hogy ha egyszer kitennének az utcára, akkor a kutya se vonná felelősségre őket, apám élvezettel hangoztatta, csak hálás lenne neki a világ, ha megszabadulna tőlem.

Úgyhogy érettségi után leléptem dolgozni. 4 év után rászántam magam és elkezdtem tanulni munka mellett, de az én fizetésem egyedül nem elég, ketten tartjuk fenn az albérletet a párommal. Viszont az eltelt 1 hétben ő is sokszor feszült, és már nem egyszer megfenyegetett, hogy az ajtó túloldalán találom magam.

A héten és a jövő héten vannak a vizsgáim, még 2 maradt, de bármennyire is imádom a szakomat, olyan feszült a helyzet itthon, hogy rettegek, hogy meg fogok bukni.

Nem tudok úgy vizsgázni, hogy közben azon kattog az agyam, hogy vajon az utcán találom-e a holmim, mire hazaérek, vagy egy idegen lányt a lakásban a helyemen, vagy a páromat már a dolgaival együtt sehol, és egyedül nem tudom fizetni az albérletet (minden mást igen, csak ezt nem).

Nem tudom, mi baja a páromnak, nem adtam rá okot, és minden rendben van az életében egyébként.

Anyumtól (egyedül vele tartom a kapcsolatot) meg mindig megkapom, hogy ez volt velem a baj már gyerekkoromban is, hogy nem tudok boldog lenni, mert sose az jó, ami van, mert biztos csak kifogásokat gyártok és ott akarom hagyni a sulit.

Én is tudom, hogy hajléktalan leszek, ha otthagyom a sulit, mert nem lesz olyan állásom, amiből fenn tudom majd tartani magam, illetve párkapcsolatom sem, mert nem kellenék így senkinek.