Szerintetek mennyire abnormális ez?

Úgy gondolom, hogy vannak problémáim, viszont annyira el tudom őket fedni minden nap, hogy néha még én is elhiszem, hogy nincsenek. Nem tudom, hogy mi a normális, ezért szeretném a véleményeteket kérni. Esetleg, ha van köztetek pszichológus, nagyon kíváncsi lennék az ő véleményére is. A következő a helyzetem és történetem nagy vonalakban.

Rossz gyerekkorom volt, terrorban éltem 11 éves koromig, sok szenvedést és halált látva. Nagyon sokat kellett küzdenem gyerekkoromban is már. 11 éves koromban változás történt, akkor szabadultam ki abból az életből. Utána édesanyám egyedül nevelt igen nehéz körülmények között. A sok rossz dolog miatt nagyon zárkózott lettem, elkezdtem hadarni, nem tudtam kommunikálni, erősen elhíztam, játék, cukor és evésfüggő lettem, később pánikbeteg is. Az iskolában emiatt nagyon rosszul éreztem magam és így nem is tanultam, buta voltam. Így éltem 7 éven keresztül, gyakorlatilag egy semmi voltam. Semmilyen valós emberi kapcsolatom nem volt. 18 éves koromban sikerült valahogy felszámolnom a játékfüggőségemet, utána alakult ki a pánikbetegségem. Ekkor adtam egy életcélt magamnak. Ezután sikerült legyőzni a pánikbetegséget, elkezdtem tanulni, sikerült legyőznöm a cukor és evésfüggőségemet és igen sokat fogyni, erősödni mind testileg, mind mentálisan. Közben megtanultam újra beszélni is, bár mai napig érződik a beszédemen, hogy nincs teljesen rendben. Most itt vagyok lassan 25 évesen és még mindig egyedül vagyok (sosem volt senkim és nem volt semmilyen kapcsolatom, de itt most nem csak erről van szó, ez csak egy következmény, bár a legnyomasztóbb). Mindig úgy érzem, hogy nem szabad hagynom, hogy mindent megtudjanak rólam, hogy mindig felkészültnek kell lennem mindenre. Nincs olyan ember, aki igazán ismerne engem. Nem tudom, hogy ez jó-e így. Olyan célt adtam az életemnek, amivel hasznos életet élhetek, de ez nem jelent boldog életet. Jelenleg részben a félelmeim, részben a gondolkodásmódom miatt úgy gondolom, hogy ez talán nem baj. Viszont félek attól, hogy évek múlva nagyon bánni fogom ezt. Most is, amikor belegondolok abba, hogy milyen tinédzserkorom lehetett volna és hogy milyen volt nagyon el tudok szomorodni. Tudom, hogy nagyon fontos dolgok maradtak ki az életemből. Tudom, hogy most is nagyon fontos dolgok maradnak ki az életemből. Minden pillanatban egyedül sodródok az éleben előre. Nem tudom eldönteni, hogy mennyire komoly vagy valós problémák ezek. Amikor kimegyek az utcára képes vagyok felvenni egy olyan gondolkodásmódot és viselkedésstílust, ami miatt szerintem kívülről úgy nézek ki, mintha minden rendben lenne. Erre írtam az elején, hogy néha én is elhiszem, hogy minden rendben van, de szerintem nincs. Úgy érzem, hogy nem megoldottam a problémáimat, legalábbis nem mindent, hanem egy részüket inkább elnyomtam, elpalástoltam. Attól félek, hogy úgy fog eltelni az életem, hogy nem használtam ki a lehetőségeket, amelyek benne rejlettek, mert a korlátozásokat, "bilincseket", amelyeket kaptam az életem során nem vagyok képes levetni magamról. Olyan ez az egész, mintha nagyon különböző, néha szélsőséges világnézetek között ugrálnék ide-oda, annak megfelelően, hogy az adott életszituációban melyikkel vagyok képes túlélni. Mit gondoltok erről?