Tinédzser anyukák! Megbántátok?

Azta. Biztos voltam benne, hogy menni fog majd az álszent csöpögés, meglepett az őszinteségetek.

Bocs az offért, és nagy pacsi

Szerintem mindenki életében eljön az a pont, amikor nem vallja be másoknak, de elgondolkodik: kellett ez nekem?

Én sem mondanám meg bárkinek, hogy néha az agyamra mennek a gyerekeim. Persze mindig dicsérnek, hogy tanultam, hogy dolgozok meg minden... Nagyon kevésszer kaptam negatív kritikát. Viszont elég nehéz nagyik meg egyéb segítség nélkül. Egy filmet nem hagynak végignézni. Pisilni kell, kakilni kell, éhesek, szomjasak... Persze meg tudják csinálni akár ketten is, egyedül is a legtöbb dolgot, de azért kell szólni, nyúzni...

Meg mikor rosszul vagyok, de ettől függetlenül muszáj takarítani, pakolni. Persze a nagy már segít többnyire, de általában a migrénem kellős közepén kezd hisztibe, hogy miért ő pakoljon? Hiszen az öcsi csinálta a kupit.

És nincs élete sem az embernek.

Mindig velük kell lenni, ha nincs segítség.

Férfiak/pasizás? Meghallják, hogy gyereked van? Vagy csak szex lesz vagy annyi sem...

Ritka, aki babázni akar 16-23 évesen.

Nekem mondjuk most van egy barátom, velünk is él... De utálták eleinte a gyerekeim. Látod? Itt is "bezavar" a gyerek.

De.. A legnehezebb, hogy ne mutasd nekik, hogy nehéz és ne érezzék azt, ha éppen lenn vagy és tehernek érzed őket.

Ők nem akartak megszületni, a mi (nők/lányok) döntésünk volt. Én nagyon igyekszem a nehéz napokon sen éreztetni velük, hogy akkor éppen semmi kedven hozzájuk. Nekik csak én vagyok, csak rám számíthatnak és ha én elfordulok tőlük, bántom őket vagy a lelküket, az örökre rájui nyomná a bélyeget.

Tehát a saját döntésemért, az érzéseimért én nagyon igyekszem nem őket büntetni. Semmiért nem cserélném el őket, csak később szülném meg őket. Bár ha látom őket, már rosszul is érzem magam, hogy ezeket írtam.

Persze hibázunk és biztos van olyan, mikor az ember elrontja és a gyerek érzi...de hát...emberek vagyunk.

És anonim oldalon felesleges álszentkeskedni!!!!