Az előbb beszélgettem valakivel egy anonim oldalon, anotalknak hívják. Csak játszottam vele, de minden szavam ette. Erről jutottak eszembe a következő gondolatok. Ti mit gondoltok?

Az idő csak telik. Kezded megérteni, megérteni mindent. Mindent mi veled történt. És az idő csak telik, rohan. Másban látod önmagad. Látod, aki voltál, milyen naiv és hiszékeny voltál. Sebezhető és védtelen, vágyakozó és hiszékeny, nagyon hiszékeny. Oda adtad magad, egész lényedet. Hittél abban, hogy igaz lehet. Milyen szép is, élvezed. Először még nehezen, de elhiszed. Olyan nagy szavak: te vagy az, csak te. Pedig akkor még nem látod, hogy ebben az egészben nem vagy több, mint egy báb. Jó vagy persze, persze. De meddig és mire? Az egész egy színjáték, de te nem látod, nem látsz a színfalak mögé. Egy kellék vagy csupán. Őrült vágyakozásodon még te is meglepődnél, ha kívülről látnád. Persze nem vagy hibás, csak kis naiv. Hisz te is ugyan arra vágysz csak, mint itt mindenki. Arra a személyre, akinek te vagy a legfontosabb. De nem ismered azt, aki vagy, az emberi fajt. Mert bár annyi szépség van benne, kivételes, de álszent és hűtlen. Hisz az élőlények közül kiemelkedik, mert szerelmes lesz, de ocsmány, gerinctelen. Mert nem tartja a szavát. Megígéri, hogy te vagy az a személy, még is más karjaiba omolva élvezi az estét. És veled mi van, te hol vagy? Gondolataid még mindig a múltban. Tagadhatod, de felesleges. Míg neki semmi voltál, te még most is vágysz rá, de mondd meg, minek?