Miért nem fájt akkor a Nagymamám elvesztése?

Nagyszüleim neveltek 3 éves koromtól. Nagypapám 6 éves koromban halt meg, Nagymamám 12. Mentő vitte el otthonról, mi vártunk a Nagynénémmel a kórháznál, hogy mikor érnek oda, aztán telefonon tudtuk meg, hogy meghalt.

Akkor én éreztem a gombócot a torkomban, sírtam is, ha jól emlékszem, utána mikor anyunak elmondtuk és találkoztunk vele, akkor is végig sírtam, persze drága anyám kedvesen azt mondta, hogy ne sirjak, nem fogok intézetbe kerülni. Ilyen akkor eszembe se jutott.

Hazafelé még reménykedtem, hogy otthon lesz a Mama, kinyitja nekünk az ajtót, de persze nem volt sehol. Megittam még a kakaót, amit reggel főzött nekem, levágtam magamról a fonalból készült karkötőket, amiket utált, aztán összeszedtük a cuccom és mentem a Nagynénémhez, még ott is sírtam azt hiszem, de aztán ott ültem a kanapén és belegondoltam abba, hogy én most ott fogok vele lakni, ott ahol mindig is szerettem lenni, és feltettem életem legostobább, legundorítóbb kérdését: mostantól már mindig szomorúnak kell lennünk? Nem tudom mit mondott rá szegény Nagynéném.

Még jártunk ugye a Mama lakásába elhordani a cuccokat, és soha egyszer sem érintett meg. Emlékszem mikor tudtam, hogy legutoljára vagyok ott, akkor sem éreztem semmit, pedig a mostani fejjel és érzéssel maximum lenyugtatózva tudnának engem onnan kivinni, az én drága Nagyszüleim lakásából, ahol felneveltek engem.

Emlékszem a suliban is sokkal tapintatosabbak voltak velem a tanáról, pedig én teljesen jól voltam, sőt az az évem volt a legjobb a suliban.

Nem értem, hiszen végtelenül szerettem Őket, mégis szinte tök közömbös voltam mindkettőjük halálánál.

A mai napig álmodok azzal a lakással szinte heti rendszerességgel, a legemlékezetesebb az, amikor az ház előtt állok és látom, hogy mozog a függöny, megörülök neki, biztosan a Mama az, aztán egy tok ismeretlen ember néz ki az ablakon, én pedig elkezdek törni-zúzni, csapkodni.

El lett adva az a lakás, de szoktam arrafelé menni, látom az ablakot és mindig eljátszok a gondolattal, hogy becsöngettek, a kapukodot még tudom, elmondom kivagyok és talán még utoljára láthatom azt a lakást, akkor is ha már nem ugyanolyan. De nyilván nem fogok ilyet tenni.

Mama már 14 éve meghalt, ma már nem tudok rá úgy gondolni, hogy ne sírjak, a hiánya, a fájdalom, a hála vagy a bűntudat miatt.

Akkor mikor meghalt undorítóan viselkedtem és nem tudom miért, hiszen nagyon szeretem.

Bocsánat a sok rizsáért, erről most beszélek először.

Szóval csak azt nem értem miért voltam ilyen érzéketlen, nem voltam jó gyerek, sokat kellett miattam idegeskedni, rosszindulatú is voltam, de nem annyira, hogy ne viseljen meg a Nagymamám halála. Mi az oka ennek? Hogy lehettem ennyire empátiátlan?