Ti hogy éltétek meg amikor fiatal felnőttként belecsöppentetek a felnőtt életbe?

23 éves koromban történt, haláleset (rák) miatt.

Borzalmasan nehezen viseltem - és igazából viselem máig.

Ami jellemzi:

- A gyász mindmáig feldolgozatlan, legalábbis megélni nem tudtam sohasem. Magát az ápolást se tudtam feldolgozni máig.

Rossz döntések sorát hoztam. Pénzt, szabadidőt nem kímélve képeztem magam, tanultam, de nagyrésze a kukában landolt:

- Sok pénzért, maga a haláleset, egyéb teendők és idegbeteg oktató-lassú oktatóváltás miatt nagyon nehezen megszerzett jogsi - de hiába szeretek, nem merek vezetni. Lehet, hogy oda a sok pénz... Nem tudok eléggé koncentrálni és lassan döntök, ezek miatt félek.

- 2 tanfolyam, ami a diplomámat egészítette volna ki: sok pénz, sok idő, sok szabadnap - de nem sikerült velük elhelyezkedni. Nem is tetszettek, de mivel nem sikerült velük elhelyezkedni, nem is volt alkalmam esélyt adni, hátha megszeretem.

- Jelenleg is tanulok, voltaképp átképzem magam úgy, hogy még sohasem dolgoztam semmi szaktudást, végzettséget igénylő dologban.

Ki tudja, eredményt hoz-e a jelenlegi tanulásom.

- Az adatrögzítő munkába belefáradtam, voltaképpen kiégtem. Ráadásul a velem egy szobában ülő munkatársam terrorizál.

- Örököltem egy lakást, de Budapest egyik legélhetetlenebb helyén van.

Jó, mondjuk az értéke lehet önerő egy hitelhez és valószínűleg valóban ez lesz a megoldás.

- Magányos vagyok. Aki elhunyt, lelki társam volt és nincs helyette senki.

Nekem kell, akinek mesélhetek az érzelmeimről illetve aki támogat a döntéseimben. Ilyen személy jelenleg nincs.

Ami pozitív:

A háztartási dolgokba elég gyorsan beletanultam, beleszoktam.

Házias vagyok, gyorsan és jó időbeosztással végzem a házimunkát.

Előre tervezem a dolgokat és észben tudom tartani a teendőket.

Azt, hogy mit szeretnék, mostanra tudom, csak nem hiszek benne. Korábbi kudarcaim miatt + a környezetembe sem igen van sikeres élet.

Elvégeztem az egyetemet, azon a szakon, amit nagyon szerettem. Sajnos nem tudtam elhelyezkedni azon a vonalon, így elvégeztem egy OKJ-s tanfolyamot -szülői nyomásra-, amit nem igazán érzek magaménak. Ezen a munkaterületen dolgozom lassan 1 éve, de nem érzem jól magam ezen a területen. Gondolkodom, hogyan tovább...

25n

Nagyon jól éltem meg, imádtam, hogy végre saját keresetem van és önálló döntéseket hozhatok. Évekig ebben a rózsaszín ködben éltem, aztán a pofon akkor jött mikor a párommal szerettünk volna saját házat és családot. Az igazi felnőtt élet nálam itt kezdődött, csak ezt korábban nem tudtam. 6 évvel és rengeteg sírással és küzdelemmel később, most jutottunk el oda, hogy gyereket tudtunk vállalni.

Egyébként félreértés ne essék, imádtam a rózsaszín ködös időszakot, semmiért nem változtatnék rajta, de azért tényleg egy gyomros volt, mikor rájöttem, hogy ez így kevés lesz és ha többet akarok, azért komolyan lépnem kell.

14 éves koromban már kollégiumban laktam, azóta nem élek együtt a családommal. Jó a kapcsolatom a szüleimmel, de jó volt, hogy ilyen fiatalon önálló voltam. Nyilván az anyagi függetlenséget csak az egyetem után tudtam megoldani.

Nem tudtam pontosan, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek :) csak úgy jöttek a dolgok egymás után. Van egy diplomám, de nem azzal foglalkozom, amit eredetileg tanultam.

Kivagtak kozepsuliból, és csak buliztam évekig, kozben csak letettem egy szakmát végül, nagy nehezen.

Munkák jöttek mentek...

Most, 10+ évvel később meg szívom a fogam, hogy mekkora barom voltam anno.

Én már az általános iskola felső tagozatába is dolgoztam, utána a gimnázium alatt is, azután pedig főiskola alatt is. Úgyhogy nekem megkönnyebbülés volt, hogy csak dolgozni kell és az iskolába nem kell bejárni.

Teljes munkaidős állásom 19 éves korom óta van, és 23 évesen fejeződött be a hallagatói jogviszonyom. Fogalmam se volt mit is szeretnék csinálni, ajánlottak pár dolgot és azok közül jelöltem be olyanokat, ahova esélyem volt pontok alapján állami tagozatra bekerülni.

18-19 évesen érettségiztünk, a legtöbben nem tudták mit szeretnének csinálni, de nekik az volt a könnyebbség, hogy a szülők bármilyen egyetemre/főiskolára be tudták őket íratni. Ahova jelentkeztem elsőként, oda felvettek. Nem bántam meg, viszont utólag lehet, máshogy csinálnám. De jobb nem belegondolni. Mivel ez sok éve volt és most elégedett vagyok az életemmel, normális életszínvonalon élek, nem kell nélkülöznöm, nem bánom a korábbi döntéseimet.

Én már az egyetem mellett is dolgoztam gyakornokként, így mikor lediplomáztam nem ért különösebb változás, sőt még utána főállás mellett mesterképzésre is mentem levelezőn. Amint megszereztem a BSc diplomát, sajnos gyorsan kiderült, hogy az otthoni kisvárosban 5-10 év tapasztalat nélkül nem fogok munkát találni, ezért kénytelen voltam a fővárosba költözni. A párom 1 éve itt dolgozott, ingázott, így adódott, hogy össze is költöztünk. Engem nem is maga a különköltözés viselt meg, hanem az, hogy a lakóhelyemen nem találtam munkát, és egy olyan túlzsúfolt, számomra élhetetlen városban kell laknom (ha dolgozni akarok), amit a hátam közepére sem kívánok.

Egyébként ha a szülővárosomban találtam volna munkát, és a párommal ott tudtunk volna összeköltözni, akkor kifejezetten élveztem volna, hogy végre felnőttem és a saját magam ura vagyok szabadon.

Én a kettő között összezuhantam lelkileg; nagyon féltem attól, hogy mi lesz diploma után és nem leszek képes teljesértékű emberként élni a mindennapjaimat, teszek valamit, amivel akár a családom életét is tönkretehetem.

Terveim voltak, de én inkább az általános dolgoktól féltem (hogy nem talállok állást, elvesztem a kutyámat, a lakásomat, mások ois az utcára kerülnek miattam, stb). Tehát azzal nem volt gond, hogy nem tudtam, mihez szeretnék kezdeni.

Öngyilkosságot kíséreltem meg, hogy ne történhessen meg, amitől féltem. Utána a pszichiátrián kezeltek.

Az segített, hogy elkezdtem megélni az életet diploma után. Lett állásom, belekerültem bizonyos dolgokba és rájöttem, így, hogy megélem, nem is olyan vészes; inkább természetes és, hogy mindig van kiút a bajból, nincs semmi gond, amiből még egy bizonyos ponton ne lenne kiút.

Valahogy én akkor nyugodtam meg. Akkorra már dolgoztam pár hónapja diploma után. :)