Hogyan fogadjam el, hogy mozgáskorlátozott vagyok?

Annyit kell rólam tudni, hogy ez egy velemszületett dolog, járni tudok, mindent meg tudok önallóan csinálni, teljes életem van. Rengeteken szeretnek, könnyen barátkozom, mindig vidám vagyok és soha egyszer sem közösítettek ki sehonnan, kisebb koromban sem ért semmilyen attrocitás ezért. Nem ülök a négy fal között, tényleg elmondhatom, hogy teljes életet tudok élni. Ezek alapján biztos felmerült bennetek a kérdés, hogy akkor mégis mi a baj. A legnagyobb baj az, hogy mit sem érnek ezek, ha én saját magam nem tudom elfogadni az állapotomat. Mindig erősítem magamban az előbb leírtakat, hogy valójában nagyon szerencsés vagyok, hálásnak kéne lennem és tényleg lehetne ennél sokkal rosszabb is. De aztán eszembe jut, hogy de lehetne jobb is.. ha nem ilyennek születek. Tudom, hogy ez van és ebből kell kihoznom a maximumot, én azt meg is teszem, de tisztaszívemből soha nem voltam még boldog. Érdekes, hogy soha nem zavart, hogy bámulnak az emberek, megszoktam. (A járásomon eléggé látszik) De mostanában elkezdett zavarni, sőt néha azt hiszem mindenki engem néz pedig tudom, hogy ez nem igaz. Sokszor szégyellem magam, hogy ilyen vagyok és zavar, hogy az emberek látnak, feszengek és nem érzem jól magam a bőrömben. De ez tényleg csak mostanában kezdődött (kb. 1 éve) nem tudom mi változhatott, de félek, hogy nagyon rossz úton haladok. Régebben alig-alig jutott eszembe a “betegségem”, ma már minden nap elszomorít. Tudom, hogy igazán teljes életem csak akkor lesz, ha elengedem ezt a dolgot és elfogadom magam, de egyszerűen nem tudom hogyan..

22/L