A gyerekkori sérelmeket jobb kibeszélni valakinek, vagy inkább próbalja meg elfelejteni az ember?

Nyilvánitsd ki barmiben.

Átlagember kibeszélte, egy-ketten versben, festményben, szoborban nyilvánította ki.

Először végig kell gondolni magadban, ki, mi, miért okozhatta.

Ha ezután is van benned feszültség, akkor az okozóval is érdemes megbeszélni, ha az illető fogadókész rá. Anyám az volt/van, csak úgy érezte, megforgattam benne a nagykést. Apámmal erről nem lehetett beszélni, érzelmi fogyatékos volt. Lehet, hogy az okozó elmond valamit, ami miatt az egész érthető lesz, és megbocsájtasz neki. Lehet, hogy bocsánatot kér. Lehet, hogy elhajt a p|csába.

Ha ezután sincs miben feloldva, akkor érdemes bevonni pszichoterapeutát. Ő is és egy ismerősöm is azt mondta, hogy addig nincs megbocsájtás, amíg nem haragudtam az illetőre. De haragudni sem egyszerű 20-30 év elfojtás után.

Nem kibeszélni meg elfelejteni kell, hanem feldolgozni, próbálni tudatosan túllépni rajta. Ennek egy része lehet az, hogy kibeszéled vagy igyekszel elfelejteni.

De ha az ember magában nem teszi rendbe a sérelmet, akkor azon a kibeszélés sem fog segíteni.

Én legalábbis sok ismerősön azt látom, hogy mondják, mondják, de nem próbálnak meg túllendülni. Persze egyik nap meghallgatom őket, másik nap is, aztán harmadik nap már nem és akkor mennek "kibeszélni" valaki másnak. Vagy megköszönik hogy elmondhatták, beszélünk róla, próbálok segíteni, hogy tisztábban lássanak, akár kapcsolati dolog akár munka. Aztán egy hét múlva azt látom, hogy ugyanott tart ahol előtte, fetreng az önsajnáltatás mocskában.