Minden ember önző a maga módján?

Van egy teóriám, miszerint a világon mindenki önző, aki él és gondolkodik. Minden más csak kozmetikázás, és a dolgok (akár saját magunkban, és tudtunkon

kívül történő) félreértelmezése. Mert végül is mit jelent önzőnek lenni? Az én meglátásom szerint az az önző ember, akinek saját maga a legfontosabb. És mivel mindannyian külön kis világ vagyunk, legvégül csak ezt a saját világunkat szeretnénk jobbá tenni. Például ha valaki a szó klasszikus értelmében önző, akkor nem ad másoknak a csipszéből, nem segít másoknak holott megtehetné, irígykedik, talán lop is, stb. És mit jelent a klasszikus értelmezés szerint önzetlennek lenni? Hát ennek az ellentéte. Mikor valaki segít másokon, adakozik, mások akaratát előrébb rendeli a saját akaratánál, stb. Ám az a nagy kérdés, ez az önzetlen ember mit érez, miközben segít másoknak? Örömöt? Boldogságot? Elégedettséget? Ha igen, akkor lehet ő akár önző is abból a szempontból, hogy a saját boldogságááért, a lelki békéjének fenttartásáért, a köz általi megbecsültség fokozásáért tette azokat a jótékony dolgokat. Nem azért, mert komolyan érdekli őt mélyremenően a dolog. Mert én olyan adakozó, önzetlen embert még nem láttam, aki utálta mindezt csinálni, dühítette őt a sok dícsérő szó, hogy milyen jónak tartják, és kínnak élte meg az egész önzetlen szerepet, de mégis önzetlen volt, mert úgy érezte, így a helyes a világ nagy körfogásában. Bár nem tagadom, hogy létezhetnek ilyen emberek, csak én magam még soha nem találkoztam ilyennel. A jótékony, és önzetlen emberek eddigi tapasztalataim szerint mindig boldogságot (vagy hátsó szándék esetén népszerűséget) leltek a dologokban. Az ilyen emberekne időnként fel kellene tenni magukban a kérdést: vajon tényleg segíteni szerettem volna azoknak az embereknek, vagy inkább csak a saját önbecsülésemet és értékemet akartam növelni? Míg egy önző ember érzelmei őszínték és (ebből a szempontból) negatívak, addig az adakozó ember érzelme megfejthetetlen. Azért önzetlen, hogy mások szeressék? Vagy azért önzetlen, hogy a saját önértékét növelje? Az örömért csinálja, mert jól esik neki ha dícsérik? Jól esik neki ha jónak tartják? Vagy valóban csak és kizárólag a másokon való segítségen kattog az agya, minden mást kizár, nem érdekli semmi amit mások mondanak vagy tartanak róla, csak megy előre, teszi a dolgát, amit kell, szolgálja a világot becsülettel?

Ha lenne két ember, akik a világon mindennél jobban szeretik egymást, és választaniuk kéne, hogy ki haljon meg kettejük közül, biztos vagyok benne hogy mindenki, aki tényleg ennyire szerti egymást, "önzetlenül" felvállalná a saját halálát. És az valójában a nagy szeretet önzetlensége lenne? Felvállaljuk a halált, hogy a másik élhessen? Hogy a másik leélhessen egy gyötrelmes életet örök kínnal, magánnyal, és szenvedéssel? Ugyan miféle önzetlenség lenne ez? Lenne olyan ember, aki bevállalná, hogy a másik haljon meg, és ő maga pedig leéli ezt a megtépázott, széthullott életet? Végső esetben melyik lenne a nagyobb önzés?

A lényeg annyi, hogy szerintem az önző, és az önzetlen emberek is végső esetben a saját boldogságukat nézik, úgyhogy ebből a szempontból egyformák.