Ez depresszió lenne? Páromnak hogyan tudnám elmagyarázni?

Bocsánat a hosszú terjedelemért, de előre is köszönöm hogy végigolvasod és esetleg érdemi válasszal tudsz segíteni nekem.

A kérdés címe kétértelmű, úgy értem nem akarok öndiagnózist felállítani, mert nem vagyok orvos.

Idén (talán tavaly is), azt vettem/veszem észre magamon, hogy egyik nap "jól" vagyok (átlagosan, semmi extra nem történik), másik nap pedig még az életkedvem is elmegy.

Sőt van úgy is, hogy teljesen jól elvagyok, aztán egyik percről a másikra, olyan mély, nyomasztó érzés tör rám, hogy sírok is.

Csak úgy. Például otthon vagyok, mosogatok, egyszer csak elfog a sírás, és legszívesebben öngyilkos lennék.

Pedig szeretek élni.

Van egy csodálatos, intelligens vőlegényem, aki eddig mindig bebizonyította, hogy akármi van velem, kitart mellettem. Nyilván szeretem is, teljes szívemből.

Viszont a legutóbbi mélyhullámomnál az történt, hogy

teljesen elvoltunk, vicces videókat néztünk otthon az ágyban, és egyszer csak megint elkókadtam, magzatpózba kuporodtam és bőgni kezdtem.

Mikor kérdezte mi bajom, csak annyit tudtam kinyögni, hogy fogalmam sincs. Tényleg nem tudtam, úgy éreztem magam, mintha az anyám halt volna meg...

Erre ő megharagudott, annyit felelt, hogy olyan nincs, hogy nem tudom mitől vagyok hirtelen ennyire szomorú.

Elkezdett faggatni, hogy boldogtalan vagyok-e mellette, szeretem-e egyáltalán? Mert ha boldog lennék vele, akkor nem lennék szomorú.

És hiába ismételtem magam, hogy csak rám tör egy nyomás, nem hiszi el, vagyis inkább nem tudja elképzelni, hogyan kerülhet valaki egyik pillanatról a másikra melankólikus állapotba. Lehet, hogy azt hiszi, nem akarok elmondani neki valamit.

De úgy körbeírtam ezt a hullámot, ahogy fentebb is kifejtettem, de csak legyint egyet, hogy "ez hülyeség, ilyen nincs! Az ember ok nélkül nem lesz egyik pillanatról/napra a másikra zombi és kezd el bőgni a semmin."

Eddig én is azt hittem, a depresszió, mint kórkép egy 21. századi fogalom az unatkozó háziasszonyok körében, akik unatkoznak, esetleg szomorkodnak, és azt már depressziónak nevezzük.

De most saját magamon tapasztalom, hogy akár otthon, akár a munkahelyen, egyik órában még vidám vagyok, életkedvvel teli, tettre kész mindenre, a másikban pedig szuicid gondolataim vannak, csak ülök/fekszem és hallgatom a fülzúgásom és szinte fizikailag érzem a negatív nyomást magamban, de nem mondanám ijesztőnek sem, mert teljesen apatikus vagyok.

Ilyenkor az sem érdekelne, ha a fejemre dobnának egy atombombát... Úgy érzem, semmi sem számít, nincs értelme semminek a világon.

Aztán eltelik pár óra, vagy 2-3 nap (változó), és újra visszatér az életkedvem.

Múlt héten megcsináltam a nyelvvizsgám.

Párom a kedvenc pezsgőmmel várt otthon, de én csak ledobtam a dokumentumot a konyhaasztalra és leültem gubbasztani.

Természetesen erre is megkaptam, hogy "te semminek nem tudsz örülni?"

De tényleg nem tudtam örülni neki. Egyáltalán nem érdekelt az eredményem, pedig sokat készültem rá.

A legdurvább az egészben, hogy semmi előszele nincs.

Mint egy roham.

Leírni úgy tudnám, mintha egy rossz hírt közölnének velem. Beüt és akkor X ideig ez az állapot tart.

Semmivel nem lehet visszahozni, hobbijaim ide- vagy oda, nem visz rá semmi, hogy csináljam őket. Aztán ahogy jön, úgy el is múlik később, és visszatér minden a normál kerékvágásba (párommal bújós vagyok, hobbit folytatom, munkahelyen beszélgetek stb.).