Akkor is megyek ha nem akarok, ha nem kísér senki utamon?

Jól van, akkor megfogalmazom magyarul: szar az életem, én is szar vagyok. Amikor akartam, akkor se tudtam jobbá tenni. Eluntam. Megkeseredtem, már nem is akarok kijönni ebből. De valamiért még mindig csak álmodozom az utolsó lépésről és őszintén irigy vagyok arra, aki képes megtenni. Nekem nem megy. Ezek szerint mégse annyira rossz, rendben. De ha logikusan levezetem a dolgokat, mindig ugyanarra a következtetésre jutok: ennek így semmi értelme, a gödörben meg túl mélyen vagyok ahhoz hogy ki tudjak mászni egyedül. Motivációm sincs. A magamfajtákat meg teljesen joggal vetik meg és hagyják magára. Ez egy ocsmány ördögi kör.

Voltam orvosnál ezzel többször is. Egyszer se lett jobb tőle, habár a gyógyszereket szerettem. Legalább nyugodt voltam. Nyugodtan szartam magamra.

Bőven ki tudnám még fejteni, de nyíltan egész biztosan nem fogom.

Elkeseredésemben és feszültséglevezetésnek írtam ki ezt a kérdést, de mivel tisztában vagyok a szerencsémmel és azzal, hogy az itt segítséget kérők úgyis csak a beszólásokat kapják, hát megelőztem. Így legalább olyan, mintha tényleg kértem volna.

Mit? Megpusztulni. Feladni. Végleg.

De nem megy, mert nem tudom rávenni magam.

Fogalmam sincs, hogy miért. Ezt szeretném kitalálni, ha már egyedül évek óta nem sikerül. Hogy aztán meg tudjam oldani. Ha már tudom az okot, akkor megtalálom rá a megoldást is.

Logikusan levezetve nincs semmi okom az életben maradásra. Valamiért azonban képtelen vagyok ténylegesen elhatározni magam, valami mintha visszatartana de nem tudok rájönni, mi lehet az.

Közhely közhely hátán. Ez egyáltalán nem segít, meg nem is érdekel. Más ember se érdekel. Már nem.

A szépet meg észreveszem, csak mondjuk az arányok egy kicsit szarok. Ha történik is valami jó, vagy érzek valami kis halvány pozitívat, mindig de mindig menetrendszerűen jön valami sokkalta nagyobb rossz, amit ha megveszek se vagyok képes ignorálni. Ha már valami nagyobbacska jó történik, már rögtön úgy érzem hogy egyrészt meg se érdemlem, másrészt basszus ennek mi lesz az ára már megint! És ne gyere a vonzás törvényével! Azon már túl vagyok, nem működött. Éltem úgy is jó pár évig hogy mindig a szépre meg a jóra koncentráltam és azt próbáltam a gondolataim közt tartani, de pontosan ugyanaz volt mint most, amikor már végképp lesüllyedtem az aljára az egésznek. Úgyhogy ennek se sok értelme volt.