Mások is mindig várják, hogy mikor lehessenek végre egyedül?

Egy cipőben járunk. Nekem már olyan szinten elment a kedvem mindentől, hogy full besötétítettem a szobám és nem igazán törődők velük. Persze anyám egy nap 10 bejön a szobámba, mert a palijában nem bízik és az én szobámban rejtegeti a pénzét. Szokása, hogy villanyt kapcsol (igen, nyilván ezért sötétítek be, hogy ő villanyozzon), matat a fiókokban, majd kimegy és nyitva hagyja az ajtót minden egyes alkalommal. Nekem kell becsuknom utána az ajtót néha 5-10percenként, de ez még a jobbik eset, mert van, hogy a villanyt is úgy hagyja.

A kártyázási szokásaik pedig borzasztóak, nagyon hangoskodnak és rettentő irritálóak. Valamint úgy általában a reggel azzal szokott indulni, hogy tuti vagy kiborítja a kávét, vagy leejt valamit, vagy szimplán nem sikerül valami és max. hangerőn megy az Isten káromlás.

Szóval igen, én is inkább egyedül szeretek lenni.

Introvertált vagyok, de mindig is éltem valakivel: vagy a szüleimmel, vagy lakótársakkal, most pedig a párommal... Emiatt pedig megszoktam a közelségüket és akkor érzem magam kényelmesen, ha valaki mellettem van, általában úgy, hogy én csöndben elvagyok magamban mellette.

Nyugi, majd idővel rugalmasabb leszel.

Én olyan időszakban, amikor nem jártam iskolába, azt vettem észre, hogy a heti 40 ór munka + ebédszünetek már túl sok emberből és már a baráti kapcsolatok rovására megy.

Most esti egyetemre járok, így már túl is csordulok.

Ráadásul ezer érdeklődési köröm van és eleve agyalni is szeretek, így a szabadidőhiány is felőröl.