Normális, hogy ebben az esetben félek egy garzon albérletbe költözni Budapestre?

29 éves srác vagyok. A munkahelyemen komoly problémák vannak, nem vagyok megbecsülve, úgyhogy lassan lehet, hogy lépnem kellene. Rendszergazdaként dolgozom. A környezet (épített környezet, park a munkahely mellett) a város ahol dolgozom az gyönyörű, csak a munkahelyemen lévő szervezet egy katasztrófa, és az infósokat semmibe nézik. A szülői házban, egy falusi tetőtér beépítéssel rendelkező házban éltem világ életemben. Ugyan el szoktam időnként vonulni a szobámba, de gyakran teszek egy kört a házban. Észrevettem, hogy szeretek mászkálni főleg, ha agyalok valamin. Illetve nem gondolom, hogy klausztrofóbiás lennék, de buszon, templomban, egyetemi elődadáson jobban szeretek a pad szélén ülni, valahogy az megnyugtat. Hiába tudom, hogy nem akarok idő előtt lelépni az alakalomról. Egy másik dolog pedig, hogy sose volt még senkim, félek, hogy az örök magány várna rám onnantól kezdve, hogy elhagyom a szülői házat. Bár reménykednék, hogy több lány közül előbb meglenne a hozzám illő társ. Illetve még az a dilemma van bennem, hogy nem annyira informatikus akartam lenni, amikor egyetemre mentem, hanem a szülővárosomban, akartam maradni tanulni, és ezen a környéken élni. Ezért felmerül a kérdés bennem, hogy tényleg egy Pesti IT állás boldogabbá tenne-e engem. És bennem van az a lelkiismeret furdalás is, hogy itt is lehetett volna jó, perspektívákat is kínáló IT karrierem, ha jobban átlátom, hogy mire lett volna szüksége a helyi cégeknek. És munkanélküliként nem depiztem volna, hanem megtanulom rendesen, amit kérnek. Akkor talán a próbanapok után felvettek volna itt az egyik céghez. Azt tudom, hogy nem árufeltöltő, vagy gyártósori munkás szeretnék lenni, hanem értelmiségként dolgozni valamit. És szeretném helyrerakni az életem. Valami vonz is Budapestben, de félek is. Normális, hogy így érzek? Járok pszichológushoz is. Haladunk, de azért bőven van min dolgozni :D