Egyedüli szorongás, kinek hogy sikerült kitörni?

Ez az elme játéka. Amit elképzelsz egy ilyen meditációnál, bárhogy is néz ki, az mind teljesen rendben van. A gyerekkori élményeink nagyon nagyon fontosak és meghatározóak. Van, aki több alkalom után is csak addig jut, hogy sír, ha meglátja a kicsi ént. Van, akitől elfordul, kellemetlen élményként éli meg. Hetek-hónapok is eltelhetnek, mire újra kész lesz az ember, hogy megpróbáljon egy ilyen “utazást”, mert baromi megterhelő tud lenni.

Szerintem a férfiaknak nehezebb lehet, mert el van várva, hogy kemények legyetek, a lelkizős dolgokat cikinek tartják a faszagyerekek, az “igazi” férfiak. Gyakran bele van nevelve a fiúkba, férfiakba a szégyen érzése, ha egyáltalán érzésekről mer beszélni. Bár ez általánosítás, de szerintem nagyon is valós probléma.

Eközben meg baromi nehéz odaállni a kicsi én mellé és megnyugtatni, hogy ott vagy vele, amikor pl. valaki épp ordibál vele, vagy éppen retteg, vagy bármi miatt sír. Szürreális élmény. Én is furcsállottam ezt az egészet, amikor először próbáltam, de aztán hagytam magam és tök jól sült el. :)

Egyébként 3 alkalommal csináltam mindössze ezt a meditációt, először csak sírtam, aztán “megfogtuk egymás kezét”, harmadjára pedig újra átéltem vele a legrosszabb élményeket, amik “előugrottak” és mindegyiknél mellé álltam és a vállára tettem a kezem. Nem is volt igazán beszélgetés. Pl.:Cinkos nevetés, miután a nővérke bunkó volt velem a kórházban.

Ez egy gesztus önmagad felé, hogy felnőttként elismered és hitelesíted azt, hogy amikor kicsi és gyámoltalan voltál, akkor jogosan érezted magad rosszul azokban a bizonyos esetekben.

Bocs már, hogy ennyit írtam, én se vagyok egy nagy spiriboszi, ami most annyira divatos, de ez nekem bejött. :D