Kérlek aki ért hozzá tudna segíteni?

Az elutasítás a leggyakoribb érzelmi seb, amit mások ejtenek rajtunk a mindennapokban. Korábban azok a helyzetek, amik magukban rejtették az elutasítás kockázatát, a közvetlen társas közegünkre vagy randevúinkra korlátozódtak. Manapság azonban a közösségi média rengeteg olyan platformot kínál (internetes társkeresők, közösségi oldalak), ahol több ezer ember áll kapcsolatban egymással. Ezeken a felületeken gyakran érezhetjük úgy, hogy mások figyelmen kívül hagyják a profilunkat, megosztott tartalmainkat, üzeneteinket vagy társkereső adatlapunkat, ami az elutasítottság élményéhez vezethet.

Az ilyen hétköznapi helyzetek mellett érhetnek minket súlyosabb elutasítások is. Amikor párunk elhagy minket, elbocsátanak a munkahelyünkről; az életvitelünk vagy bizonyos döntéseink miatt a barátaink elfordulnak tőlünk, esetleg kitagad a családunk, bénító fájdalmat élhetünk meg. Akár kisebb, akár nagyobb dologról van szó, valami közös az ilyen helyzetekben - mindig nagyon fájdalmas, és jobban fáj, mint amennyire számítunk rá.

A kérdés, hogy miért? Miért zavar annyira, amikor egy jó barátunk nem “like”-olja a nyaralási fotónkat, amit a facebook-ra posztoltunk? Miért rontja el a kedvünket? Hogy lehet az, hogy egy ilyen lényegtelennek tűnő dolog miatt dühösek leszünk a barátunkra vagy rossz kedvünk lesz?

A válasz, hogy az agyunk úgy van huzalozva, hogy így reagáljon. fMRI vizsgálatokkal kimutatták, hogy ugyanazok az agyterületek aktiválódnak az elutasítás élményekor, mint fizikai fájdalomérzet esetén. Az elutasítottság érzését kiváltó helyzetek tehát azért fájnak jobban mint gondolnánk, mert valóban konkrét (bár ez esetben lelki) fájdalmat okoznak. De mi az oka, hogy így működik az agyunk?

Az evolúciós pszichológia álláspontja szerint ez akkor alakult ki, amikor még vadászó életmódot folytatva törzsekben éltünk. Mivel az ősember egyedül nem volt képes a túlélésre, a törzsből való kitagadás tulajdonképpen egyenlő volt az ember halálos ítéletével. Ennek eredményeképpen kifejlődött egy korai, figyelmeztető mechanizmus, ami bekapcsolt minden olyan helyzetben, ami a törzsből való “kirúgással” fenyegetett, hogy az ember elkerülje a végső kirekesztést - és ezek a visszautasítás élményével járó helyzetek voltak. Azok az emberek, akik nagyobb fájdalmat éltek meg, amikor elutasításban volt részük, hajlamosabbak voltak változtatni a viselkedésükön, így a törzsben maradni és tovább örökíteni a génjeiket.

A lelki fájdalomérzet csak egy azon tényezők közül, ahogy a visszautasítás hatással van jól-létünkre. Az elutasítottság élménye rontja a hangulatunkat, az önértékelésünket, dühöt és agressziót kelt bennünk és megingatja a valahova tartozás iránti szükségletünket. A legnagyobb kár azonban, amit az elutasítás okoz, általában az, amit önmagunkak okozunk. Miután egy randevún ejtenek minket, vagy utolsónak válogatnak be egy csapatba, nem csak a sebeinket nyalogatjuk, hanem erősen önkritikussá is válunk. Elkezdjük magunkat ostorozni, a hiányosságaink miatt bánkódunk, vagy akár undorodunk is saját magunktól. Vagyis, pont, amikor az önbecsülésünket a legnagyobb sérülés éri, akkor teszünk rá még egy lapáttal, és romboljuk tovább mi magunk is. És bár ez a működés lelki életünkre nézve egészségtelen és romboló, mégis mindannyiunkra jellemző, kisebb vagy nagyobb mértékben.

A jó hír, hogy léteznek jobb, egészségesebb reakciók az elutasítás kezelésére. Az alábbiakban néhány módszert sorolok fel, amivel megfékezhetjük a fenti reakciókat, csillapíthatjuk a lelki fájdalmat és újraépíthetjük az önbecsülésünket. Ez a magunknak alkalmazott “lelki elsősegély” segíthet önértékelésünk növelésében, a fájdalom csökkentésében, és az ahhoz szükséges magabiztosság megszerzésében, hogy továbblépjünk.

Zéró tolerancia az önkritikával szemben

Bármennyire is csábító egy visszautasítást követően a hibáid vég nélküli sorolása és önmagad ostorozása azzal, hogy vajon mit rontottál el - ne tedd! Mindenképpen hasznos megvizsgálni, hogy mi is történt, és mi az, amit a jövőben máshogy kellene csinálnod, de semmi értelme ezt önmagaddal szemben büntetően és kritikusan tenned. Azt gondolni, hogy “legközelebb talán nem kéne az első randin az exemről beszélnem” - teljesen rendben van. Azt gondolni azonban, hogy “úristen, mekkora egy lúzer vagyok” - már nincs rendben.

Gyakori hiba, hogy személyesnek veszünk minden visszautasítást, pedig az sokszor nem rólunk szól. A legtöbb visszautasítás, legyen az magánéleti, munkahelyi, társadalmi, vagy akár a közösségi médiában jelentkező, illeszkedési problémából és a körülményekből fakad. Ezért a saját hibáink kimerítő kutatása annak érdekében, hogy megértsük, miért nem működött valami, nem csak szükségtelen, de félrevezető is.

Önértékelésed újraélesztése

Amikor az önbecsülésedet találat éri, fontos, hogy (a hibáid gyűjtögetése helyett) emlékeztesd magad arra, amid van. Vagyis, erősítsd meg magad azokban a dolgokban, amit értékesnek találsz saját magadban. Írd össze 5 olyan tulajdonságodat, ami számodra fontos, jelentőségteljes - olyanokat, ami jó partnerré, jó baráttá, vagy jó munkaerővé tesz (pl. támogató, megbízható, precíz vagyok). Válassz ki ezek közül egyet, támaszd alá egy konkrét példával, és írd le, hogy ez a tulajdonságod miért lehet fontos másoknak.

A társas kapcsolódás érzésének erősítése

Társas lényként szükségletünk, hogy kívánatosnak és értékesnek érezzük magunkat a közösségekben, amiknek tagjai vagyunk. Az elutasítottság veszélyezteti a “valahova tartozás” alapvető szükségletét, ezáltal bizonytalanná és szociálisan kötelék nélkülivé tesz. Fontos, hogy ilyenkor emlékeztessük magunkat arra, hogy mások szeretnek és értékelnek minket, hogy érezzük a kapcsolódás adta stabilitást. Ha a munkatársaid nem hívnak el ebédelni magukkal, csatlakozz az esti kórus próbád után a csapathoz egy italra. Ha a gyerekedet éri elutasítás az oviban/ suliban, mielőbb szervezz neki közös programot egy másik társával. És ha egy randevú után a partnered nem válaszol az üzenetedre, hívd fel a nagyszüleidet, és emlékezz rá, hogy valakinek az is örömet okoz, ha hallhatja a hangodat.

Elutasítva érezni magunkat soha nem könnyű, de az okozott károk enyhítése és önbecsülésünk helyreállítása segít, hogy könnyebben felépüljünk, és továbblépjünk, amikor újabb randevú vagy társasági esemény vár ránk.

[link]

[link]

Szerintem ezt elolvasni többet ér bármelyik pszichologusnál.

Én értek hozzá, ezért javaslom, hogy tedd meg azokat az első lépéseket az ügy érdekében.

A pszichológust nem mondom, ahogy kérted, de nyugi, leszel majd olyan szinten, hogy bemenjen, hogy neked az (is) kell.

A helyzet rövid és egyszerű kb. annyi a probléma amit #6 is írt.

Neki nem kellesz, nem vagy neki eléggé fontos és érdekes. Haz lennél írna és keresne.

Ezt kell elfogadnod és továbblépned.

Ha ezeken nehezen lépsz túl az életben akkor nagyon nehéz életed lesz.

Nem sikerül... akkor mész tovább és próbálkozol tovább. Ne ragadj benne egy kis gödörbe.

En igazoltan borderline vagyok, es nem gondolom, hogy mindenki az, de kicsiben az, ami tipikus nalam.

Viszont neked elegge valos okaid voltak ra, hogy igy erezz, a barataid elerhetetlensege pedig rossz alom, elatkozottsag szeru veletlen.

De ugy gondolom, azon hirtelenjeben igy, ennyi, es megse ennel vadabb, extrabb reakcio normalis volt. Talan eleg sok embert adott pillanatban igy erintene ilyen helyzet.

Nekem ezek az erzesek mar kozvetett, sejtett elhagyatas-erzestol is kitornek, es teljes vilagvege erzesbe csapnak.

Ha ezt kivulrol latod, meg lecsengett, akkor teljesen normalis vagy. De a sajat elettapasztalataid alapjan nagyon nagy felelmed tud lenni.