Csak én vagyok túl gyenge, vagy mások is sírni kezdenek, hacsak a halálon kezdenek gondolkozni?

Legutóbb csak ezt a szöveget olvastam el, és azt hittem, megszakad a szívem, úgy sírtam miatta: [link]

Annyira félek attól a gondolattól, hogy a szüleim egyszer nem lesznek mellettem. És anyukám már most sem tud velem lenni, mert elváltak, és csak a hosszú szünetekben láthatom. És az egészben az fáj a legjobban, hogy úgy érzem, rám is igaz a szöveg, amit linkeltem - nem szeretem őket eléggé, apukámmal sokat is veszekszem, és ki tudja, meddig lesznek még mellettem!

El nem tudom képzelni, hogy élhetnék nélkülük, és akárhányszor csak eszembe jut ez (mint most is), megállás nélkül folynak a könnyeim. Mégis, hogy lehet együtt élni azzal a gondolattal, hogy egyszer ők már nem lesznek? Pedig nem vagyok depressziós típus, sőt, az ismerőseim nem ismernek nálam boldogabb embert, de ez az egyetlen dolog teljesen kifordít önmagamból.

Ez az egész pedig már annyira beteges, hogy képtelen vagyok szeretni mást a családomon kívül, nem tudok barátokat szerezni, és nem tudok szerelmes lenni - pedig volt már, hogy tetszett egy fiú, jártam is vele, de soha sem tudtam belé szeretni.

Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék. Más is van/volt így ezzel? Hogyan tudja elviselni vagy hogyan tudta megszüntetni?

17/L