Veled volt úgy, hogy érzéketlennek érezted magad, annak ellenére hogy mindenáron tenni akartál ellene?

Én nem tudom, mit csinálhatnék ezzel, mintha nem tudnék úgy koncentrálni a dolgokra, mint régen, hanem csak gépiesen, vagy unottan teszem, nem tudok elmerülni bennük.

Amikor kapkodónak érzem magam (miközben nincs olyan sok dolgom) szándékosan lelassítom magam, mégsem változik:)

Én nem érzem annyira szörnyűnek, illetve mondhatni van mikor túl reagálom és rám tör amolyan "nem tudom mi bajom".

Másképp pozitív hozzáállású vagyok, utálok panaszkodni! "Mindig van kiút" a mottóm.

Nem tudom hogy más is így van-e ezzel, de az örökös elégedetlenségbe belelehet néha annyira merülni, hogy az égvilágon semmihez sincs kedvem.

Igazából sosincs az, hogy másoknak élményszerűen előadjam, hogy mennyire jó érzést okozott valami, és mennyire örültem neki, talán ez a baj, de valahol van is bennem egy gátlás, rémképszerűen elképzelem, hogy nem értik meg az örömöm, vagy elszálltnak tartanak.

Nem tudom, hogy e téren mennyire korrekt másokat hibáztatni, de úgy képzelem a boldog embereket, hogy van legalább 1 olyan barátjuk, akivel bizalmasan megoszthatják az örömeiket, én meg valahol nagyon utálom azt az érzést, hogy mindig úgy érzem nem tehetem.