Csak én érzem magam kívülállónak?

Bármilyen társaságba vetődtem az életem során, mindig azt éreztem, hogy kívülálló vagyok. Valahogy sosem fogadtak be. Talán az lehet a baj, hogy engem nem érdekelnek a hétköznapi beszédtémák, a népszerű tévésorozatok vagy a pletykák, így nem is nagyon van miről beszélnem az emberekkel. Egy jó könyv vagy film nekem többet tud adni, mint egy beszélgetés. Vagy, lehet, hogy hülyén hangzik, de üldögélés egy fáradt őszi délutánon vagy séta egy forró nyári éjszakán nekem tartalmasabb időtöltés, mint bármiféle társasági dolog. Úgy érzem, mintha egy olyan világban élnénk, ahol az embereket akaratuk ellenére összezárják egymással, amiből semmi jó nem származik.

Egy ideig gyűlt bennem a keserűség, amiért soha nem fogadnak be, viszont nem is hagynak békén, bántanak, belémkötnek, de egy ideje már nem is igazán idegesítenek az emberek, egyszerűen csak nem érdekelnek. Beleuntam a piszkálódásokba, a megbízhatatlanságba, a kötelező jókedvbe meg minden másba, ami a társasági emberekre jellemző. Úgy érzem magam, mintha egy idegen bolygóról tévedtem volna ide. Ne értsetek félre, nem vagyok depressziós, nem vagyok elkeseredve, egyszerűen csak az emberek többségét unalmasnak, szűklátókörűnek, piszkálódónak, kicsinyesnek és savanyúnak látom. (Talán ez utóbbi miatt van szükségük a folytonos viccelődésre és szúrkálódásra.)

Van más is, aki hasonlóan érez?