Szerintetek van esélyem arra, hogy 34 éves férfiként még egyszer szerelmes legyek?

A fő probléma az állandó útkeresés, nem tudom, hogyan definiáljam önmagam, merre tartok az élet hatalmas országútján. Idáig egy kapcsolatom volt, ami majdnem házassággal végződött, de rájöttünk, hogy nincs tovább közös utunk. Egyáltalán nem fájt. "Ne sajnáld, hogy vége, örülj, hogy megtörtént." Sokáig úgy éreztem abban ki tudok teljesedni, valami beragyogja az életemet.

2014-ben mindennek vége szakadt, utána év végén egyik napról a másikra elpusztult a kutyám. Azt hittem, rosszabb már nem jöhet, de következő év februárjában elvesztettem az édesapámat. Máig nem tudom elfogadni, pszichiátriai kezelés alatt állok jelenleg, ugyanis ott a mély pszichében felszínre nem csapódott dolgok ülnek a mélyben. Előtte is hajlamos voltam a mély depresszióra (16 éves koromtól), de így még lejjebb ástam magam a saját fájdalmamba.

Anyukám, nagymamáim mellettem állnak ugyan, de ez egyre kevesebbnek tűnik, sokszor elfog a mi értelme az egésznek életérzés.

Sokan tanácsolták, hogy regisztráljak társkereső oldalakra, ki is próbáltam néhányat (Elittárs, Love.hu, etc), de sajnos minősíthetetlen, ami ott folyik.

Mindenki a nagy társaságot szereti, baráti köre van, bulikba jár. szeret a figyelem középpontjában lenni. Én introvertált, befelé élő, szenzitív lélek vagyok. Nincsenek barátaim, ami annak köszönhető, hogy nem fogyasztok alkoholt, nem dohányzom, a bulikat messziről elkerülöm. Inkább koncert, kiállítások, múzeumok, irodalom, természet. Romantikus alkat vagyok, aki képtelen testileg és érzelmileg bántani valakit. Ma viszont a nők kifejezetten szeretik, ha jól elverik, alázzák őket. Így megint nem sok esélyem marad.

Sokszor megtetszik egy nő, mert valami kisugárzást érzek benne, illetve nem is hiszem, hogy mindenre magyarázatot kéne adni. A probléma gyökere nálam a kezdeményezőkészség, határozatlanság, félelem, önbizalomhiányban van. Sokan aláztak korábban a kinézésem miatt, aminek köszönhetően az önbizalmam visszaesett kettes szintre. Így nem lehet nőkkel ismerkedni. Mindig is akadályokat gördítettem magam elé: nem mertem megszólítani a lányokat, mert olyankor valami hatalmas félelem generálódik bennem. Az egész kinézetem, a viselkedésem, szánalmas vagyok. A gyalogló chaten próbáltam lányokkal ismerkedni, minden nap járok fel, már lassan gépfüggő leszek, de nem történik semmi, csak csalódás. Beszéltem telefonon egy lánnyal, akivel azt képzeltem, kialakulhat kapcsolat. Vizualizáltam amint a fejem az ölébe hajtom, ő megsimogat, magához ölel és segít feldolgozni a gyászomat, az összes eddig engem ért sérelmemet. Aztán kiderült róla szexchatelt férfiakkal, ekkor nagyon elszomorodtam, majdnem sírtam. Ez sem túl férfias magatartás, mégis a legnagyobb a hiba a dominancia, az uralkodásra való képtelenség. Ha elgondolkodok azon, hogy már hol kéne tartanom, akkor ismét szomorú leszek.

Soha nem vonzódtam a saját nememhez, mégis sokak szerint van valami feminin a járásomban, a kiállásomban. Persze, hogy nem képes valaki ilyen férfit szeretni.

Sokszor azt hiszem, nem szabad közösségbe mennem, mert mindenki azt figyeli, milyen arcokat vágok, bántani akarnak, megalázni. Ez megint egyenes út ahhoz, hogy elmarjak magamtól mindenkit. Az alábbiak után már csak várom a tanácsaitokat. Biztosan sokan elkívántok majd a pokolba, leszóltok, amit meg is tudok érteni.