A halál nagyon fájdalmas?

...és amikor kettétörik az ismeretség egy egyszerű Ravel Jeux d'Eau E-dúr vízcseppakkorddal a végén. Tehetetlen voltam, mert mindent elrontottam az elmúlt négy hétben, de ő olyan tökéletesen tudta mit tegyen, hogy megkapja amit akar tőlem. A félelem már ide kevés, sokkal másabb, a holnap céltalan, kétségbeesett, rémület, fájdalom, depresszió, könnyszínű vércseppek végigfolyva a lelken, csak a szimpla üresség látszik át az arcon, makulátlan tisztasággal vezeti útját már szinte könnypatakká alakulva a vércseppek ereje. Mert nem érzek már semmit, nem tudom ki vagyok belül, egy holt lélek vagy talán művész vagy csupán senki a világban és nem tudom az oldalaimat, nem ismerem magamat, idegen vagyok, elvált test a lélektől, s elveszítettem. Ha valaki leszúrna, nem fájna, mert nem érezném. Eltűnt egy másik világba az agyam és minden láthatatlan érző sejt. Amikor a miértekre sincs értelmes magyarázat, csak két szó, borderline ketrecében. Már a reménytelenség rémült csontvázából...neki csak egy porszem voltam, nekem ő egy homokozó. A káosz és a zűrzavar uralkodik. Nem tudom mi lesz. Elfogyott minden, meghalt. Majd este 11-kor kősziklák karcolják horzsolásig az érzelmi hegységet, pedig csak végigtrappol az előszobában, de gonosz léptekkel... és a szüleim vagy a közelebbi ismerőseim mit sem sejtenek ebből. Augusztus 8-án lehet, hogy már nem fogom betölteni a 23. életévemet.