Jól tettem? Ti mit csináltatok volna? Hogy képzeli ezt a munkatárs?

Elég kicsi munkahely, mindenki ismer mindenkit, igazi családias hangulatú. Egyik lánynak (fiatal felnőtt) most válnak a szülei, ami elég hirtelen jöhetett szegénynek, nem hiszem, hogy sejtett volna bármit is a szülei kapcsolatából, ugyanis jóformán egyik napról a másikra törte össze a dolog. Rettenetesen kibukott, alig beszél, állandóan szomorú, a korábbi vidám, cserfes lányból semmi sem maradt, szó szerint gyászol. Egy másik kolléganő óriási feministának tartja magát, de inkább az a szélsőséges kategória. Mindig meghagytuk a hitében, sosem térítettük, pedig elég elképesztő dolgai vannak, de úgy voltam vele, ő dolga, ő tapasztalatai, nem szólok bele. Én azt vallom, hogy egyenrangúság van, és nem az ember neme, hanem a cselekedetei dönti el, hogy milyen ember, szerintem ez az igazi feminizmus. Az történt, hogy a lány megbízott ebben a kolléganőben, jó barátnők lettek, és elmondta neki, hogy az anyja viselkedésében valami nem tetszik neki. A kolléganő óriási kioktató előadást tartott neki, hogy na nem, ilyet nem, bármit is tesz az anyja, az akkor is az anyja, és neki mint lánynak KÖTELESSÉGE mindenben az anyja pártját fognia, pusztán azért, mert az nőnemű. Hihetetlen arroganciával tette ezt, jóformán keményen kiosztotta, toronymagasan téve arra, hogy a lány olyan mély gyászt él át, hogy alig beszél bárkivel, ha köszön is, azt alig hallani, és talán ő volt az egyetlen, akiben megbízott annyira, hogy elmondja neki az érzéseit. Később teljesen büszkén, természetesen újságolta, hogy ő mit tett és milyen jól megmondta, mire nem tehetek róla, elpattant nálam a cérna és brutálisan elküldtem melegebb éghajlatra, még remegtem is. A fejemhez vágta, hogy én a női nem árulója vagyok, és megérdemelném, hogy ez meg az történjen velem. Megkértem, hogy innentől felejtsük el egymást, ha úgy akarja, köszönnie sem kell. Ti mit gondoltok?