Ápolók, mesélnétek a munkátokról?

Én nem ápoló vagyok, hanem orvostanhallgató. Szerintem ha ezek a problémáid, akkor inkább menj orvosnak, bár ennek a szakmának is megvannak a hátrányai. Oké, hogy az orvos önállóan dönt (ha megfelelő magasságban van a ranglétrán) a beteg kezeléséről, de ezzel együtt nagyobb a felelőssége is. Ha akár csak "sima vízből" túl sokat rendel el egy betegnek, akkor az ő dolga lesz a szövődményeket is kezelni. Ha rossz gyógyszert ír fel vagy nem veszi észre az ultrahangon a vakbélgyulladást, akkor a beteggel és/vagy a hozzátartozóival kell pereskednie a kártérítésért.

A tisztaságra, higiéniára nyilván nem azért kell kiemelten ügyelni egy egészségügyi intézményben, mert a főnővérnek vagy az ÁNTSZ-nek ez a mániája, hanem azért, mert különben olyan fertőzéseket szednének össze a betegek, hogy még hónapokon keresztül bent feküdhetnének. Az orvosok még sokkal kevesebbet beszélgetnek a betegekkel, elég romantikus elképzelés a magyar egészségügyi rendszerben, hogy (a pszichiátrián kívül) a lelküket is ápoljuk. Persze ez lenne az ideális, de így, hogy ilyen rengeteg beteg és ennyire kevés orvos és ápoló van, már az is egy kisebb csoda, ha valaki a sima, alapvető, napi feladatait képes elvégezni a hivatalos munkaideje végéig és nem kell még fél napokat túlóráznia (ingyen).

Minden osztály más egy kórházon belül is. Az sem mindegy, hogy arányában milyen betegekkel vagy körbevéve. Továbbá sok múlik maga a teamen is, hogy mennyire számít egy adott dolgozónak a véleménye teammegbeszéléskor vagy viziten. Jelenlegi munkahelyemen „kénytelen” vagyok ápolási feladatokat is végrehajtani. Itt szinte mindegy kinek mi a végzettsége, ha vki dobálozik azzal, hogy de há' én szakápoló vagyok (vagy diplomás), nem fogok szhart pucolni- az hamarosan töltheti ki a felmondását. Nekem pl. ez az ápolósdi elég nagy felelősséget jelent, pl. egy beteg a foly. pépes kajától majdnem megfulladt a nyelési zavarai miatt, na és rámtestálják a feladatot, hogy gyógyszereljem be. Az ilyen apróságoknál hol jön be a döntési szabadság? A módszerekben és a hozzáállásodon. Ezzel vagy élsz, vagy nem. Egy pszichiátriai osztályon viszont az ápolóknak igen is sok mindenben kell meghozniuk saját döntéseiket, és a felelősség sem kicsi.

A második pontodra térve:

Itt nagy ívből leszharják az ágyazást, csak nézzen ki valahogy, ahogyan ágynemű csere sincsen minden egyes nap, inkább az a mottó, hogy ha nagyon szükséges. A hiégénés, aszepszis-antiszepszis protokollok betartása sem ideális, tehát ezen a téren sem „feszülnek” meg a dolgozók, még a legalapvetőbb ellátások során sem. Ez megint egyéni döntésen múlik, és lelkiismereten, hogy Te azért megpróbálsz tenni az ügy érdekében valamit vagy sem.

A beszélgetés. Ha ez számodra fontos, akkor vagy egy nagyon puccos magánintézménybe menj, vagy olyan szervezethez, ahol ez alappillér pl. az Irgalmasrendnél. Egyes szakterületeknél is fontos eleme, mint a hospice, rehabilitáció, pszichiátria (vagy ezek kombinációja). Alapjáraton egy forgalmas állami intézményben (megyei kórházak) erre idő sincsen, hogy istápold a betegek lelkét is. A másik az, hogy ismételten rohadt nagy felelősség is. Képzeld bele magad, hogy mondod a betegnek, hogy milyen szép napos ma az idő, nem? Az meg kifakad, és már a halála a téma. Ja és Neked közben más feladatod is van. Ott kell hagyjad. Mérlegelj. Nálunk az ápolóknak lenne erre ideje, de inkább a nővérszobában nyomodják a telót. Miért? Ha nem vagy rá szakképzett csak ronthatsz az állapotán.

A sétára meg rátérve: ez meg végképp nem egy ápoló feladatköre. Ez a különböző terapáutáké, pszichológusé esetleg gyógytornászoké. Szomorú, de sokszor még a terapeuták sem tudják megvalósítani, mert ezzel nem csak ápolót vonsz ki az osztályokról, hanem tolológusokat is. Kifejezetten rehabilitációs és/vagy pszichiátriai intézményben ez más, de ott is a helye válogatja ezt.

Most akadt egy olyan „problémám”, ahol szükségét éreztem pszichológusi megbeszélésre egy beteg kapcsán, mivel meghaladta a szakmai tudásomat, vagyis jobban mondva jogkörömet. Ezt is mérlegelni kell, nem ajánlatos mindig önmagad ura lenni, még ha úgy is érzed, hogy birtokában vagy a tudásnak/meg tudnád oldani.

Egyébként a munkahelyem és a gyakorlati helyszínem között óriási eltérések vannak. Tehát nem győzöm hangsúlyozni! Intézmény függő is az általad felvetett problematikák. A gyakorlati helyemen kb. a fél brigádot elbocsájtották volna, azokért is, amit fent megemlítettem. Többek között engem is, ha megpróbáltam volna önállóskodni, mert itt elég sokszor kell tegyem ezt (pl. egyedül betegmozgatást végezni, vagy hasonlóak).

Orvosi példa: párom rezidens jelenleg. Sokszor abból áll a munkája, hogy megvizsgálja a beteget, dokumentálja, és receptet ad ki. Hacsak nem ügyeletes, mert az már más tészta. Többek között akad olyanra is precedens, hogy Neki kell tisztába tenni, vagy más alapápolási feladatot megcsinálnia, mert a körülmények úgy hozzák. Igaz. Van döntése. Megmondhatja, hogy ez nem az Ő feladata, de itt jönnek be a morális elveid is, hogy inkább hagyod egész este a fosban a beteget, mert Te ennél több vagy egy papírral?

Lehet, hogy bántónak tűnik amit írtam, de ezeket is gondold át. Monotonitás és feletteseid mindenhol lesznek, ahogy orvosként sem szűnik meg a protokoll követés, és az alkalmazott terápiás eljárásokat így sem írhatod felül, sőt amíg el nem érsz egy bizonyos presztízst és szakmai tapasztalatot (+10 év) túl sok döntési jogod nem lesz, muszáj kooperálni.

Döntsd el mit akarsz. Ha sok tapasztalatot akarsz kezdetben, akkor mindenképp orvosi szakirány. Ha szakmailag nagy kihívást szeretnél, és pszichésen nem rendülsz bele a sok kudarcba + nem akarsz nagyfokú monotonitást, akkor rehabilitáció (főleg neurológia). Ha viszonylag kiszámítható, beszélgetős, részben önnáló munkavégzést szeretnél felelősséggel, akkor fizióterápián belül pl. gyógytornász vagy gyógymasszőr stb... De azt kell, hogy mondjam, kifejezetten hirhedt rehabilitációs centrumokon kívül, nem tartják Őket (se) valami nagy becsben.

Mindenképp gondold át, és ne egy fellángolásból válassz...

Azt mondjuk nem tettem hozzá, de személy szerint nem kifejezetten szeretem az eü dolgozói társaságot (beleértve a főorvost, a főnővért és a többi dolgozót is), a stressz miatt ott a munkahelyen ventillálják ki a feszültséget ált. a nővérszobában (ami nem gond), csak kb. olyan a légkör mint egy középiskolai osztályban tele kanos tinivel. Ezt nem csak itt tapasztaltam, de ez van.

/Többnyire szubjektív véleményt alkottam, de van amit dolgozóként tapasztaltam, és van bőven amit betegként több hónapos kórházi, illetve rehabon töltött időszakomból merítettem + a fele rokonságom eü-s dolgozó/