Ennyire ostoba lennék, vagy mitől lehet ez? Ennyit számít, ha valakit elbocsátanak a munkahelyéről?

Dolgoztam egy helyen, ahol - én legalábbis úgy éreztem - néhány csapattársammal nagyon jó kijöttünk, többször mentünk munkán kívüli programokra is, moziba, iszogatni, ilyesmi, napközben is szinte állandóan csacsogtunk, amikor tehettük, kávészünetek, ebéd, minden, beavattuk egymást a magánéletünkbe, problémákat beszéltünk meg, támogattuk egymást a nehezebb időkben, satöbbi, minden ilyen lányos baráti dolgot, szóval én abszolút megalapozottnak éreztem, hogy barátaimnak tartsam őket.

Azonban engem elbocsátottak a cégtől, ami egyébként őket ugyanúgy meglepte és elszomorította - látszólag -, mint engem. Búcsúzáskor megígérték, hogy ennek ellenére simán tartjuk a kapcsolatot, megyünk majd programokra továbbra is, iszogatni és csacsogni, mint eddig. És... Azóta sincs semmi. Egy hét csend után gondoltam, kezembe veszem az irányítást, és jelentkeztem nekik én- facebookon-, hogy mi a helyzet, hogy vannak, ilyen semmitmondó társalgáskezdeményező frázisok, és azóta sem válaszoltak rá. Egy hét telt el. Még aznap láttam, hogy elolvasták, és semmi reakció.

Most mégis, ennyit számít az, hogy elbocsátottak? Azt még megérteném, hogy pusztán szakmainak tekintették a kapcsolatunkat, HA nem lettek volna többségében a magánbeszélgetések (párkapcsolatok, párkeresés, a munkán kívüli élet, satöbbi témák), és HA nem lettek volna munkán kívüli tevékenységeink is, amiket teljesen önerőből és saját kedvünkből szerveztünk, nem azért, hogy csapatépítés vagy valami (nem is a teljes csapat vett ezeken részt sosem). Nem értem, mit ronthattam el, hogy évek ilyen jó viszonya ennyit érdemel? Egy szomorú pillantás, egy ölelés búcsúzáskor, és ennyi? Már tovább nem is létezek?

Azért is fáj ez az egész, mert nem igazán vannak egyébként barátaim, és nem is tudom, hogyan lehetne szerezni. A gimnázium után másik városba mentem egyetemre, és eleinte kétheti, majd később havi egy találkozás már annyira nem segíti a barátságok fennmaradását, szóval lassanként eltávolodtunk egymástól. A kollégiumi szobatársnőimmel jóban voltunk, nagyonis, de ők meg az egyetem végével eltűntek külföldre, és persze, félévente amikor hazajönnek, akkor találkozunk és nagyon jó, de ez sem sokat segít a baráti helyzetemen. Az egyetemen nem sikerült barátokat, inkább csak kellemes ismerősöket szerezni, akikhez esetleg tudtam jegyzetekkel kapcsolatban vagy szakirodalmi jellegű kérdésekkel fordulni, de az nyilván nem ugyanaz. És reméltem, hogy esetleg munkahelyen ez változik, hiszen az szinte olyan, mint a gimiben volt, egész napokat összezárva, egy közös célért dolgozva mégiscsak van alapja az alap szimpátiát továbbfejleszteni. És azt hittem, ez működött is.

Hogyan láthattam volna ezt előre? Milyen jelekből lehet tudni, hogy akiket barátaidnak hiszel, valójában nem azok, csak kényelmi szempontokból, meg mert jobb a hangulat így az irodában, kezelnek úgy? És hogyan lehetne akkor egyébként barátokat szerezni, ha így nem? Van hobbim egyébként, ami átmenetileg most szünetel, mert mindenkinek egyéb elfoglaltsága van, vagy külföldön van, és az évek során alaposan összeszokott kis csapatunk most teljesen szétszóródott. Szóval a hobbival is szerencsétlenül jártam.

Szerintetek? Mit lehetne tenni? Írjak megint, hogy hahó, ne hagyjatok egyedül, vagy mi?