Szerelmes vagyok? 18 éves vagyok, lány, és leszbi (tudtommal). Középiskolába járok, ahol van egy tanár (nő), akihez nagyon közel állok.

Mindig beszélgetek vele, és mindent elmondok Neki. olyat is, amit másnak lehet, hogy nem. Nagyon megbízom benne. Erősen kötődöm és ragaszkodom hozzá.

Nagyon szeretem őt, mint embert és még a tárgyat is szeretem, amit tanít.

Már év elején, amikor elkezdett tanítani, tudtam, hogy jobban meg fogom szeretni, mint akárki mást, de nem sejtettem, hogy ilyen mértékben.

Ő tökéletes! Nem látok benne hibát. Humoros, kedves, fiatalos, gyönyörű, intelligens, ugyanakkor viszont kellő szigorral rendelkezik, ami nekem bejön.

Nagyon sokat gondolok rá, jól esik, ha vidámnak látom, viszont ha rosszkedvű, vagy ideges, akkor én is levert vagyok...

Ha valaki akár csak egy rossz szót is mond róla(mert nem mindenki szereti) az engem felbosszant, és zaklatott leszek.

A közelében lenni nekem olyan, mint egy gyógyító balzsam a lelkemnek... Úgy érzem, hogy ő is szeret engem, ami jól esik, de reális vagyok és tudom, hogy ő csak mint embert és mint egy jó diákot szeret engem... Ez nem is baj. Viszont jövőre érettségizem, és akkor jelentősen kevesebbet fogom őt látni...vagy talán egyáltalán nem is. Nem tudom, ez vajon szerelem lehet, vagy összekeverem a nagyon erős szeretettel és ragaszkodással?...esetleg rajongással?

Kiskoromban nagyon rossz volt a magaviseletem, ami miatt pszichológushoz vittek a szüleim. Az "orvos" megállapította, hogy nekem az értelmi szintem kétszer olyan magas, mint az érzelmi...tehát aligha vannak érzéseim.

Nem lehet, hogy csak most érettem meg rá, hogy bárkit is szeretni tudjak? Arra tudok következtetni, hogy mivel én még sosem szerettem úgy igazán senkit, most még ismeretlen számomra ez az erős, melegséggel elárasztó érzés, ezért szerelemnek hiszem...pedig valójában csak szeretet... Van ebben valami ráció? Tudom, bonyolult, de csak így tudtam megfogalmazni...