Melyik az elviselhetőbb egyetemi csoporttárs szerintetek; a csoporttárs, aki lusta/buta és mindenben segíteni kell neki vagy az, aki túlbuzgó és szervezkedő és az egyetemen kívül mindig egyetemi ügyekkel zaklatja a többieket?

Tapasztalataim szerint a túlbizgó rámászik MINDENKIRE, miközben az életképtelen egy embert boldogít (gimi, egyetem, munka egyaránt - euért utáljak jobban a strébert, mint a kettes átlagú tanulót)

Nekem inkább az életképtelen csoporttárs volt az elviselhetőbb. Hamar le lehetett építeni. 5 perc alatt megírtam a beadandóját (nagyon jól ment nekem ez a szak) vagy elintéztem az egyetemi dolgait, mint, hogy magyarázgattam volna, amikor úgyis tudtam hogy azt akarja, hogy intézzem el helyette. A gimiben is egyszerűbb volt megírni a fogalmazását vagy a jegyzeteimet a kezébe nyomni és utána el is felejthettük egymást.

Sőt gimiben meg általanosban imádtam lusta emberrel egy csoportban együtt lenni, azt csinálhattam, amit akartam, ő nem szólt bele, nem kötekedett és a végén ráítam a kettőnk nevét.

A lusta ráadásul belekakilt az egész egyetembe (is) így sokszor nem várt azonnali segítséget, nem kellett mindent eldobnom miatta.

***

A buzgómócsing meg a lehető legszarabb időben tudott felkeresni, úgy, hogy 2 percen belül legyen meg amit akar.

Egyszer külföldön voltam amikor egy ilyen csoporttárs össze-vissza csörgött meg fb chatelt és követelte, hogy azonnal találkozzunk, szóval amikor hazaértem, a reptér után rögtön találkoznunk kellett, amikor csak lepihentem volna az út után.

Ha akaratomon kívül egy csapatba kerülök vele, akkor a buta/lusta, mert vagy nekem kell megcsinálni helyette a munkát vagy miatta én is rosszabb pontot kapok, amit meg nem akarok. Ha nincs ilyen, akkor engem nem igazán érdekel, hogy ő mit csinál, segítségért meg forduljon a barátaihoz. Nem szoktam hagyni, hogy élősködjenek rajtam. Szívesen segítek, de csak ha kölcsönös a dolog és nem kihasználnak.

A túlbuzgó meg idegesítő tud lenni néha, de engem ők se nagyon szoktak zaklatni, mert elég gyorsan le szokott esni nekik, hogy én nem vagyok vevő erre és nálam nem fog sokat elérni.

A kettő közül a túlbuzgó az elviselhetőbb, rám néha egy ilyen ember jó hatással van, és én is igyekszem felvenni a tempóját/kicsit felgyorsulni. Persze néha idegesítő tud lenni, de messze ez a jobb opció.

Ezzel szemben a lusta/buta verzió: Idén kerültem egy csoportba csoportmunkánál egy lusta lánnyal, és állandóan helyette kellett dolgoznunk. Amikor végre (sokadik rászólás után) dolgozni kezdett, akkor is érződött, hogy nem adott bele 100%-ot. Elég frusztráló volt vele a munka, mert helyette dolgozni sem akartunk, de a rosszabb pontot sem szerettük volna..

Ha viszont nem csoportmunkás a helyzet, akkor nincs vele akkora gond, bár sajnos régen hagytam, hogy kihasználjanak és állandóan engem zargassanak mindennel. Szívesen segítek, nem arról van szó, de jobban megválogatom kinek is.. De tanultam belőle:)

Anno a túlbuzgó munlatársam:

Állandóan elvette mindenki elől a munkát, amiért úgy látták, hogy csak ő dolgozik.

Állandóan azt hangoztatta, hogy embertelen ez a munkamennyiség, meg belebetegedett fizikailag, hogy mindenki úgy gondoljon rá, mint aki mimden munkamennyiséget elvégez.

Ha belekezdtél egy munkába, mindenki előtt hangosan elmondta, hogy hogyan kell csinálnod, pedig tudtad jól hogyan kell csinálni, nem is kérdezted, de jó volt fitogtatnia a tudását.

Állandóan új szabályokat hozott (úgy, hogy nem is ő a főnök), de, érdekes mód, ha mi találtunk ki egy szabályt, akkor durcizott, hogy nem kell szabályokat hozni.

Állandóan úgy tett mintha egy nagy és szerető család lennénk, de, ha nem ő szervezett valamit, akkor olyanokat mondott, hogy mi csak a munkatársai vagyunk, munkan kívül nemakar a munkahellyel foglalkozni.

Volz, hogy kitalálta, hogy túlórázik (nem kérték rá) és rá akart beszélni, hogy maradjak ott én is. Mit rábeszélni? Odanyomta a kezembe a munkát, hpgy ezt csináljam meg. :D

A lusta munkatársak meg kevesebbet dolgoztak, de, ha nem az aurámba násztak, oké volt. Az, aki otthagyta a munkát és odajött hozzám beszélgetni, úgy, hogy nagyban dolgoztam, azt nem tudtam szeretni. Ha meg rászóltam, akkor ő sértődött meg.

Olyan emberek is voltak az irodában, akik délamerikaiak voltak és pár egyszerű dolgot nem tudtak megjegyezni meg egy 4-5 mondatos levelet nem tudtak értelmezni, ha baj volt általában az efyikük volt az okozója. Állandóan azt hallgattuk, hpgy nevetnek meg dumálnak egymással. Jó hangosan. Egyik magyar nő mondtta, hogy hihetetlenül buták, pedig nem voltak azok. De nem ám. Ők szelktáltak, nem stresszelték magukat, nem fogadtak be olyan infót, ami a nyugodt állapotból kizökkentette őket.