Csak én érzem úgy, hogy az egyetemi évek voltak életem legrosszabb időszaka?

:d megtudlak érteni, mivel aki tényleg azt csinálta amit kell az mind utálja, viszont én nagyon szerettem...de csak barátkozni, csajozni, drogozni jártam be. Nekem buli volt az egész nagyon szerettem.

Ezt azért nem mondanám, mert ott ismertem meg a leendő férjemet. Őrülten szerelmes voltam és boldog az első évben. Életem legszebb 3 éve lehetett volna. Az idióta viselkedésével viszont mindent tönkretett. Ha jobban belegondolok, a végére beteg is lettem. Munka mellett csináltam, testileg is megviselt a sok éjszakázás, mármint a tanulás miatt. Viszont eszméletlen mennyiséget szexeltünk is, teljesen mindegy, mennyit kellett tanulni. A végén szakítani akartam vele, de nem hagyta, amit részben bánok, részben nem. Nem voltunk rossz csapat amúgy, nagyon jól tudtunk együtt tanulni, volt olyan vizsga, amin nem mentem volna át nélküle, másik tárgyból meg én segítettem neki. Végső soron azóta se vagyunk rossz csapat.

Aki szerint az egyetemi évek a legjobbak, az vagy egy semmit érő szakra járt, vagy végigbulizta és csalta az egészet. Aki komolyan veszi, annak egy szenvedés, és a végére kivert kutyaként átveszi fáradtan a diplomáját.

Nekem az életem legjobb évei voltak, pedig az egyik legnehezebb szakra jártam, biológus vagyok. Nem csaltam végig és szórakozni is tudtam a tanulás mellett, csak jól kell beosztani az időt. Msc alatt már a szakmámban elhelyezkedtem

Nem mondom, hogy életem legrosszabb időszaka, de az biztos, hogy alulmúlta az elképzeléseimet. Engem a családom támogat anyagilag is, tehát nekem nem kell dolgoznom, hogy eltartsam magamat vagy nélkülöznöm stb., ezeket szerencsére nem kellett megtapasztalnom. Viszont magában a képzésben csalódtam, mert azt hittem sokkal több mindent fogok tanulni, elmélyülhetek a választott területben, lesz majd lehetőségem kipróbálni magam, szerezhetek némi gyakorlati tapasztalatot is és úgy érezhetem értek valamihez, egy inspiráló közeg vesz majd körül stb. Na ehhez képest inkább csak olyan érzésem van, hogy nem csinálok semmit, nem fejlődök, nem haladok semerre, miközben megteszem a tőlem telhetőt és bejárok az órákra, odafigyelek, jegyzetelek, olvasok, tanulok és mégis úgy érzem csak egy helyben toporgok. Valamint az egyetemi közegben is csalódtam, ami a szociális kapcsolatokat illeti. Azt vártam, hogy az egyetemen majd egy nyitott, befogadó, barátságos, jófej, segítőkész, hasonló érdeklődési körrel rendelkező stb. közegbe kerülök és megismerhetek sok embert, új barátokat szerezhetek. Ez sem történt így, a szaktársaim nagy része kb. köszönni sem köszönt, mindenki azonnal rohant haza az órák után, senki nem szólt egy szót sem senkihez... Valamint kollégista voltam, de ott sem volt meg ez a kolis hangulat, nem voltak közösségi programok, közös terek, nem is nagyon találkoztam másokkal és mindig random idegenekkel laktam együtt, akikkel jóformán csak lefekvéskor találkoztunk. A város sem nyűgözött le (ami a munka és a szórakozási, kikapcsolódási lehetőségeket illeti), megbántam, hogy nem Budapesten tanultam tovább. Úgyhogy voltak végülis pozitív elemei is az egyetemi éveknek (pl. azért jó volt elszakadni otthonról, picit önállósodni, mégiscsak azt tanulhattam amit akartam még ha "csak" így is is, tanulhattam külföldön stb.). Viszont egy átlag napom abból állt, hogy felkeltem, bementem az óráimra, visszamentem a koliba, ettem, tanultam és lefeküdtem aludni és nem feltétlenül így képzeltem el az egyetemi éveket.

Csak annak van értelme egyetemre menni, aki tényleg nagyon vág mindent. Aki csak közepesen tud, annak egyszerűbb elvégezni egy tanfolyamot, vagy elhelyezkedni egy munkahelyre.