Más is volt ezzel így?

Nos, pár napja jött az osztályunkba egy új lány. Nagyon szimpatikus és kedves volt már első ránézésre is, sőt, a tanárok kiemelkedően okosnak mondták. Mindenkivel jól elvan, ráadásul most (végre) párosan vagyunk lányok.

De a bibi itt kezdődik: mindenki elvan vele, csak én nem...

Mondták a fiúk is, hogy olyan, mintha egy második én lenne, szerintem is igazuk van (kivéve, hogy én nem vagyok okos), de mostanában tök feleslegesnek is érzem magam. Hiába próbálok barátkozni vele, lerí róla, hogy cseppet sem vagyok számára érdekfeszítő.Ráadásul van egy lány-csoport az osztályomban, akiket a barátaimnak, vagy haverjaimnak tekinthetek. Nos, ők úgy döntötek, hogy az új lányt beveszik negyediknek. Ez szíven ütött azért elég rendesen. Hárman vannak, és velük sikerült kialakítanom egy baráti kapcsolatot először, úgy éreztem, végre tartozom valahová, de úgy látszik, mégsem. Ez már elsőtől kezdve így van. Óvodában volt egy legjobb barátom, kórházban megismerkedtem egy másik lánnyal, egy oviba jártunk, és én vele is akartam lenni. F. féltékeny lett, elsőben a kórházi-lány lett a legjobb barátom. Másodikban azonban senki még csak le se tojta a fejem, nem szóltak hozzám, rengeteget sírtam, és minden nap karmoltam a kezeim. Rejtegettem anyuék és az ofő elől is, de egyszer észrevette, és szólni akart a szüleimnek. Sírva könyörögtem, hogy ne.

Harmadikban jött egy lány, K. Osztálytársam volt amúgy is, abban az évben ő lett a legjobb barátom. Utána ő is inkább más barátja lett. Negyedikben a kórházi-lány lett a legjobb-barátom, vagyis azt hittem, de csak kihasznált, egy pótlék voltam neki...Szörnyű volt.

Ötödikben nem volt legjobb barátom, ahogy mostanáig, hetedikig sem. És már teljesen úgy érzem, mintha én lennék az új csaj, a felesleges 1. Mit tegyek, hogy ne érezzek így? Sokszor sírógörcsöt kapok, és nagyon érzékenyen érint minden manapság, a legapróbb hülyeségek miatt is képes vagyok zokogni...

Néha csak felteszem magamnak a kérdést, hogy miért nem akarnak velem barátkozni. Néha ilyenkor azt válaszolom magamnak, hogy egy emos kis pi**a vagyok, aki folyton itatja az egereket, soha nem mosolygok, nincs életkedvem, és még magammal sem akarnék barátkozni, akkor hogy várhatom el mástól, hogy egy nyavalygós, sértődős, panaszkodós, túlérzékeny hisztipi**át elviseljen?

Meg nem értem, miért vagyok szomorú, mikor a szüleim mindent a seggem alá raknak mostanában, bár az igaz, hogy előtte szakadt tornacipőben jártam-keltem, és ha nem lennének tesóim, valószínűleg meztelenül járnék suliba. Meg apám azt mondta, nem vesz gyógyszereket, nem érdekli. Mondtam is neki, egy temetés csak egyszer van, 200000 forint, és többé a büdös életbe nem lesz velem gondja, logikus.(gennyes vesegyulladásom volt)

Anyám pedig, ha kérdeznék tőle vmit, vagy fáradt, vagy nem ér rá, vagy csak menjmáinnenbüdöskölke állapotban van. Rajzból van 2 egyesem és 2 kettesem, mert semmi érzékem a tantárgyhoz, erre csak csóválja a fejét, én meg nem győzöm mondani, hogy ki nem szarja le. Persze a kémia és földrajz kitűnőmet semmibe veszi, jó, hogy nem csesz le érte...

Igazából nem tudom, mit is akartam konkrétan kérdezni, lehet, hogy inkább csak ki szerettem volna adni magamból a felgyülemlett dolgokat. Bocsi, ha kesze-kuszán fogalmaztam, de nagyon fáradt vagyok. Előre is köszönöm a válaszokat!